A holland kapcsolat tulipános virágkora Kisteleki István MLSZ-elnöki korszakára esett. Nem csupán a válogatottnak volt holland a szövetségi kapitánya Erwin Koeman személyében, honfitársa volt (a méltán elfeledett Wilco van Buuren) az utánpótláscsapatok vezetője, s a Németalföldre szakadt hazánkfia, a csak nevében Jámbor László vette magára a keresztet, hogy fejlesztési igazgatóként emelje fel a magyar futballt.
Mi több, a klubok között is akadt, amelyik a hollandokra esküdött, az Újpest a Feyenoorddal kötött utánpótlásszintű megállapodást – maga a világhírű Leo van Beenhakker is kokettált némi nyugdíj-kiegészítés reményében a lila-fehérekkel –, majd másodvirágzásként a Ferencváros remélt csodát holland edzőtől (Ricardo Moniz), valamint játékosok egész tömkelegétől. Hogy mi maradt utánuk? Mára már a Hollandiában leselejtezett diagnosztikai eszközök egykor páratlan hazai konjunktúrája is csupán rossz emlék.
Csányi Sándort 2010 nyarán választották meg az MLSZ első emberévé. A következő év márciusában rendezte meg a szövetség a magyar labdarúgás fórumát, amelyen az elnök ismertette a sportági stratégiát. Az már kevésbé emlékezetes esemény, hogy még ezt megelőzőleg együttműködési megállapodást kötött a spanyol szövetséggel. „Amennyiben eredményesek akarunk lenni, akkor azokról kell példát venni, akik a közelmúltban komoly sikereket értek el. Bízom benne, hogy a megállapodás közelebb visz minket oda, ahol voltunk” – nyilatkozta akkor bizakodva Csányi Sándor. Meg nem mondanánk, a spanyol vonal miért és mikor apadt el. Mint egy spanyol folyó az augusztusi aszály idején: az egyik nap még csörgedezett benne víz, a másikon már csak a kiszáradt meder árulkodott arról, hogy valaha volt erre élet.
Aztán jött a teljes pályás német letámadás, amelyet egy szerencsés csillagzat alatt született magyar hadvezér vezényelt. Dárdai Pál ötvözte a magyar virtust a német precizitással, s bámulatos eredményeket ért el. Ám amikor döntés elé állították, akkor – a családja érdekét is figyelembe véve – a vissza- helyett a kitelepülés véglegesítését választotta, s maga helyett csak egy helytartót hagyott hátra. Amit szövetségi kapitányként elért – az andorrai kudarccal együtt –, azért tulajdonképpen hálásak lehetünk Bernd Storcknak is.
Az már inkább elgondolkoztató, az ő menesztésével mi lesz a sorsa az MLSZ apparátusát erősítő tucatnyi német szakembernek. Hirtelen megkopik-e az ő tudásuk is? S ha mennek a németek is, jöhetnek mondjuk a franciák, bár velük zsigerileg bizalmatlanok vagyunk, netán erőre kapnak a második vonalba szorult délszlávok, esetleg az izlandi csodát kísérelhetjük magyar földön meghonosítani.
Úgy tűnhet, ironizálunk. Pedig valakitől tényleg muszáj tanulnunk. S hát ki mástól, mint aki éppen sikeres? Ám a fülemben cseng néhai professzorom intelme: a szorgalmas tanulással a vizsgán már nem lehet takarózni: ott tudni kell! S akkor feleltessünk: tudunk-e jó szívvel olyan magyar szakembert megnevezni, akit immár minimum évtizedes szakadatlan tudásimport után bátran kineveznénk a válogatott szövetségi kapitányának? Adjuk lejjebb az igényünket: aki klubedzőként maradandót alkotott?
Pedig nincs más választásunk, meg kell lelnünk a saját identitásunkat, végre saját forrásból kell meríteni. Kétségtelen, nehéz feladat, mert miközben máig Puskásékkal példálózunk, a magyar futball az ezredfordulóra nem egyszerűen kimúlt, hanem olyan terméketlen, elvadult ugarrá változott – lásd a mindent átható, megfoghatatlan, mégis létező közeg –, amely gátolja a nevelkedést. Az öntözésben biztosan nincs hiba, talán bátrabb kézzel kellene nyesegetni a vadhajtásokat.