Nemrég Bécsben járva arra lettem figyelmes, hogy hétköznap, iskolaidőben tizenéves fiatalok egy csoportja andalog az egyik bevásárlóközpontban. Először külföldinek hittem őket, hiszen számomra érthetetlen nyelven trécseltek egymással. Egyre közelebb kerülve hozzájuk, hosszasan hallgatva őket jöttem rá, hogy a német és a török egy érdekes egyvelegét beszélték. Török származású osztrák fiatalok voltak tehát, akik az iskolapad helyett inkább a bevásárlóközpont szellős folyosóit választották aznap, hogy fociról és lányokról beszélgessenek.
Sem az osztrák iskolarendszert, sem a török származású tinédzsereket nem szeretném bírálni, hiszen minden oktatási intézménynek megvannak a hírhedt iskolakerülői, a dolgozatírástól félő, betegséget szimuláló diákok, lusta, neveletlen gyerekek. És nemcsak törökök, hanem osztrákok, magyarok, más nemzetiségűek. A Bécsben elém táruló kép mégis beleillett abba a sztereotípiába, amelyről helyiek panaszkodtak nekem.
Ezek szerint a második, harmadik generációs törökök inkább érzik magukat töröknek, mint osztráknak. Török nyelvű tévéadásokat néznek, Erdogant tekintik államfőjüknek, nem hajlandók rendesen megtanulni németül, vagyis: nem integrálódnak. Természetesen nem lehet általánosítani, de amellett sem szabad elmennünk, hogy egy létező problémáról van szó, ami nem csupán Ausztriát, hanem számos nyugat-európai országot érint.
A helyzet ugyanis az, hogy Nyugat-Európa bizonyos országaiban párhuzamos társadalmak alakultak ki. Ha tetszik a helyi vezetésnek, ha nem. Ha beismerik a veszélyes tendenciát, ha nem. A legutóbbi ékes bizonyítéka ennek a trendnek a berlini rendőr-akadémián nemrég kipattant botrány: mint kiderült, arab klánok épülnek be a rendőrség soraiba, hogy eltereljék magukról a gyanút, és megismerjék, hol és hogyan működik az állam. A veszélyre figyelmeztető rendőrtisztek pedig – nyugat-európai szokás szerint – azonnal megkapják a magukét: rasszisták. A politikai vezetés eközben elbagatellizálja az ügyet, mondván, nem történt semmi, elszigetelt esetről van szó.
Úgy tűnik, ez is nyugat-európai szokás. Tömeges szexuális zaklatás Kölnben, észak-afrikai kinézetű férfiakat neveznek meg az áldozatok. Nem történt semmi, elszigetelt esetről van szó. Aki mást mond, rasszista. Autó hajt járókelők közé Berlinben, Stockholmban, Londonban, Barcelonában. A sofőr azt kiáltja: „Allah akbar!” Nem történt semmi, elszigetelt esetről van szó. Nem tudjuk még, ki volt az elkövető. Aki mást mond, rasszista.
Az életünket éljük úgy, ahogy eddig. Mutassuk meg a világnak, hogy nem félünk a terroristáktól! Bandaháború zajlik Koppenhága bevándorlók lakta negyedében. Az elkövetőket nem nevezik meg. Aki azt meri mondani, hogy a bevándorlók által lakott negyedben csakis bevándorlók garázdálkodhattak: rasszista.
A fent említett példák alapján kétségkívül kijelenthető, hogy egy sablon bontakozik ki előttünk. Kétségtelen az is, hogy a párhuzamos társadalmak kialakulásához a tömeges és korlátlan bevándorlás járult hozzá. Az egykori gyarmattartók az európai kultúrától távol álló emberek millióit hívták be Európába. A határok megnyitásának okait most ne firtassuk. Amellett viszont nem mehetünk el szó nélkül, hogy kontinensünkön egyre nő azok száma, akik nem tisztelik, nem ismerik, nem értik az európaiak értékrendjét és szabályait. Sőt bizonyos esetekben a kisebbség akarja ráerőltetni akaratát a többségre.
Úgy tűnik, Nyugat-Európa vezetői igyekeznek elandalogni emellett a súlyos probléma mellett, és inkább tovább trécselnek. Hogy miről? Ki tudja. Talán a lengyel demokrácia állapotáról, a magyar médiatörvényről, az LMBT-közösség jogairól. Fontos dolgokról.