Winston Churchill óta tudjuk, hogy a demokrácia a kormányzás legrosszabb formája, leszámítva persze azokat, amiket már próbáltunk. Az Európai Gazdasági Közösség létrejöttét eredményező római szerződés aláírásának hatvanadik évfordulóján megállapíthatjuk, hogy az Európai Unió sem tökéletes együttműködési forma, de a nemzetállamok békés egymás mellett élése szempontjából ennél jobb rendszert még nem találtak ki. Örvendjünk tehát annak, hogy az európai közösség vezetői szombaton visszatértek Rómába, ahol újra hitet tettek Európa egysége és az együttműködés erősítése mellett.
A csúcstalálkozót megelőző fenyegetések, illetve az inkább a széthúzásra, mintsem az összetartozásra hangsúlyt fektető nyilatkozatok ellenére az állam- és kormányfők meg tudtak egyezni egy közös deklarációban. Nyilvánvalóan nem maga a deklaráció a lényeg, hanem az, hogy az Európát terhelő legsúlyosabb válságok idején is képesek vagyunk tárgyalóasztalhoz ülni és megállapodásra jutni egymással.
Az Európai Unió ugyanis a kezdetektől fogva egy dologról szólt és szól ma is: a kölcsönös gazdasági előnyökkel járó megállapodások és a pragmatikus tárgyalások révén elkerülni a komoly politikai konfliktusokat, végső soron magát a háborút. Az elmúlt 65 év bebizonyította, hogy ez a formula hatékonyan működik. Évtizedről évtizedre egyre több ország csatlakozott az európai projekthez, illetve fűzte szorosabbra viszonyát az Európai Unióval. Nem vitathatjuk el azt a tényt sem, hogy a sikeres együttműködés hatására egész Európában növekedett az életszínvonal.
Útközben voltak természetesen buktatók is. Az eurót túl hamar vezették be, a tagállamok nem tudtak versenyképessé válni, Németország gazdaságilag túl nagy befolyásra tett szert, a munkaerőpiacok megnyitása a déli és keleti munkavállalók elvándorlását eredményezte, a döntéshozatali folyamat az EU bővülésével párhuzamosan egyre nehézkesebb lett, az Európai Bizottság pedig sokszor a nemzetállamok kárára cselekedett. Bebizonyosodott az is, hogy az igazán komoly válságokra, mint a migrációs hullám, csak megkésve és bizonytalanul tud reagálni a megcsontosodott európai intézményrendszer.
A különböző problémák és nézeteltérések ellenére azonban a megosztottságot szerencsére legyőzte a józan ész. Az európai vezetők kiálltak az EU egysége mellett, ami jó hír, hiszen Európának nagyobb szüksége van a szoros együttműködésre, mint valaha. A világ számos pontján a konfliktus kirobbanásának veszélye fenyeget, a migrációs hullám még csak most fog igazán felerősödni, a Balkán ismét ingatag lábakon áll, Törökország egyre távolabb kerül tőlünk, Kína és Oroszország megerősödése pedig véget vetett az egypólusú világrendnek, aminek ki tudja, milyen következményei lesznek.
Európának ezért minden szempontból az önellátásra kell berendezkednie, hogy a saját lábán is meg tudjon állni. A határok megerősítése, a NATO-tól független közös hadsereg felállítása és az EU-t elhagyó Nagy-Britanniával való minél szorosabb kapcsolat fenntartása ma mindennél fontosabb feladat. Fontosabb az uborka görbületénél, a tyúkólak méreténél, az ideológiai sárdobálásnál, a saját véleményüket hangoztatni merészelő tagállamok megbüntetésénél.
Később persze bebizonyosodhat, hogy a római deklaráció voltaképpen cirkuszi mutatvány volt csupán, hiú ábránd, mosolydiplomácia.
S ki tudja, mit hoz még a közeljövő, Martin Schulz szeptemberi választási győzelme akár az EU szétesésének kezdő mozzanata is lehet. Csak egyet tehetünk: bízzunk a vezetők jó szándékában, elszántságában és pragmatizmusában. Ennél jobb rendszert ugyanis még nem találtak ki.