Az előző lengyel kormánynak tulajdonképpen nem kellett volna megbuknia. A tavaly októberi választások előtt is politikailag stabil, gazdaságilag virágzó ország volt Lengyelország, az egyetlen uniós tagállam, amely a pénzügyi válság éveiben elkerülte a recessziót. Az akkori jobboldali-liberális kormány pedig elérte azt, hogy a nemzetközi színtéren is komolyan vegyék. Talán nem a véletlen műve, hogy a korábbi lengyel miniszterelnököt, Donald Tuskot kérték fel, hogy vezesse az Európai Tanácsot, az uniós intézmények legfontosabbikát.
A jobboldali-liberális lengyel kormány mégis elveszítette a tavaly októberi választásokat. Előtte pedig az államfőválasztást. Hogy miért, azt nehéz pontosan megmagyarázni. Egyesek a vidék leszakadására panaszkodtak, mások arra, hogy kétmillió honfitársuk vándorolt ki az országból, sokan egyszerűen megunták a nyolc éve hatalmon lévő kormányt, de voltak olyanok is, akik a Tusk-kormányzat végén jelentkező korrupciós botrányok miatt háborodtak fel.
A lényeg azonban az, hogy a lengyelek törvényes választásokon új kormányt választottak maguknak. Sőt, abszolút többséghez juttatták a magát nemzetinek és konzervatívnak nevező, az Orbán-kormány tevékenységét példamutatónak tartó Jog és Igazságosságot. A Jog és Igazságosság pedig valamit biztosan jól csinál, hiszen a tavalyi választásokon elért 37,6 százalékos eredményét a mai napig tartani tudja. A felmérések szerint jelenleg 33-36 százalékos a támogatottsága, miközben a többi párt eltűnt a süllyesztőben.
A Jog és Igazságosság tavaly ősszel nekilátott azoknak a gazdasági és közigazgatási reformoknak, amelyekre választási kampányában ígéretet tett, s amiért bizalmat kapott a választópolgároktól. A médiatörvény módosításával a közszolgálatiságot helyezte a központba, a bankadó bevezetésével a pénzintézetektől nagyobb tehervállalást követelt meg, családtámogatási politikájával a gyermekvállalást kívánja ösztönözni, nagyobb hangsúlyt helyez Lengyelország keresztény gyökereire, a tömeges bevándorlás elutasításával pedig megálljt parancsol az Európai Bizottság elhibázott migrációs politikájának.
Kétségkívül feltűnő a párhuzamosság a lengyel és a magyar kormányzati intézkedések között. Úgy tűnik, abban sincs különbség, ahogy a világon mindenhol, Lengyelországtól Amerikáig, a liberálisok hűek maradnak elveikhez, s büszkén vallják: mindenki véleményét elfogadjuk, kivéve azokét, akik nem értenek egyet velünk. A demokráciát féltők hetente rendeznek tüntetést Varsóban, az Európai Parlament havonta tart vitát a lengyel demokrácia helyzetéről. Mintha Lengyelországban diktatúra lenne kibontakozóban. Az Európai Bizottság is megindította az ilyenkor szokásos kötelezettségszegési eljárásait és jogállamiságot vizsgáló mechanizmusait. Mintha a lengyel demokrácia helyzete lenne a legaggasztóbb válság ma Európában.
A rettegők most azért rettegnek, mert a hatalom nem szereti a kócos újságírókat, és mert ezek a kócos újságírók nem szaladgálhatnak szabadon a törvényhozás folyosóin. Szegények. Húsz képviselő blokkolta a hét végén a szabad bejárást az ülésterembe, kétezer ember vonult fel Varsó központjában, háromszázan a budapesti lengyel nagykövetség előtt. Nagy tömeg. Csupán idő kérdése, hogy Strasbourgban mikor bukkannak fel a leragasztott szájú európai parlamenti képviselők, s emelik magasba a Gazeta Wyborcza üres címlapját.
Az előző lengyel kormánynak tulajdonképpen nem kellett volna megbuknia. De megbukott. A választópolgárok mást akartak. Választásukkal elégedettek. A rettegőknek ideje lenne végül szembenézniük a valósággal: a világ megváltozott, Európa átalakulóban van, s amíg nem tudnak alternatív, megnyugtató jövőképet felvázolni az új nemzedékek számára, addig senki sem fogja meghallani, amikor farkast kiáltanak.