Tulajdonképpen nem történt semmi. Kattant egyet az időgép, és szép lassan hozzászokunk, hogy hetes a vége az évszámnak. Mégis olyan kitüntetett pillanatnak tartjuk az új év beköszöntét, amikor megerősödik bennünk a remény és a bizakodás, és ezt kívánjuk szeretteinknek, barátainknak, valamint lapunk minden olvasójának is. De érdemes elgondolkodnunk pár percig azon, miben bízhatunk, mi adhat reményt az előttünk álló esztendőben.
A kilátástalanság, a sötétség hírnökei bebizonyították a mögöttünk hagyott ünnepi időszakban is, hogy nem csupán ők nem tudnak örülni semminek, de legszívesebben másoknak sem hagynák, hogy jól érezzék magukat. A minél rosszabb, annál jobb hívei öntelt gőgjükben úgy tesznek, mintha mindenhez jobban értenének, de kritikájuk csak rombolni képes azáltal, hogy elfödi a jót. Le kell tudnunk rázni magunkról azt az ostoba vádjukat, miszerint mi azt gondolnánk, hogy minden rendben van hazánkban, ez a létező világok legjobbika, nincs már semmi tennivaló.
Világosan látni kell, hogy hat év kevés volt a megelőző nyolc által csődbe juttatott ország minden gondjának orvoslására. De ocsmány módon hazudik, aki megpróbálja letagadni, hogy mára eljutottunk arra a pontra, ahonnan reális célkitűzésnek tűnik az ország felzárkóztatása a nyugat-európai országok életszínvonalához. Ma még szomszédainktól is el vagyunk maradva sok tekintetben, de nevetséges állandóan ezt hallgatni azok szájából, akiknek a lemaradást köszönhetjük. Rátaláltunk az útra, nem a célt értük el. De aljas, aki most is zsákutcáról hadovál.
Az első tehát, amiben bízhatunk, hogy munka van bőven. Aki részt kíván venni Magyarország felemelésében, az talál értelmes elfoglaltságot, különösen akkor, ha a munkát nem csupán pénzszerzési lehetőségnek tekinti, hanem tisztában van vele, hogy az teszi őt emberré. Le kell tudnunk számolni azzal a szocialista illúzióval is, hogy nekünk bármi csak úgy jár. Vissza kell térni a segíts magadon, az Isten is megsegít alapelvéhez, a kormánytól pedig azt kell elvárni, hogy megfelelő feltételeket teremtsen az egyéni nekirugaszkodásoknak. Sokat kell tréningezni magunkat annak érekében is, hogy megszabaduljunk a Kádár-kor talán legundorítóbb örökségétől, a hamis egyenlőség álságos gyakorlata következtében kialakult, mélyen beágyazódott irigységtől.
Nem kell szégyellnünk, ha sokat tanultunk, sokat dolgoztunk, és ezáltal többre jutottunk. És szép lassan meg kellene tanulnunk örülni mások sikereinek is. Az ember kizárólag Isten és a jog előtt egyenlő, minden másban a teljesítmény és a minőség határozza meg az egymás közötti különbségeket. Mindig lesznek persze gazemberek, csalók, élősködők, akik megpróbálják felborítani ezt a rendet, de ez bennünket nem ment föl saját kötelességeink alól.
A második tehát, amiben bízhatunk, hogy képesek vagyunk a változásra. A lényeg, hogy mindig kezdjük magunkon. S ha végeztünk az önvizsgálattal, és meg is szabadultunk néhány gyarlóságunktól, akkor segítsünk ebben másoknak is. De soha ne dőljünk be a gyors megoldásokkal házaló tömeghipnotizőröknek, a megmondó embereknek, a véleményvezéreknek. Ezek mindig jobban tudják, hogy másnak mit kellene másképp tennie, de egyszer nem hallottuk még tőlük, hogy megpróbáltak volna magukon változtatni.
Meg kell találnunk továbbá a megfelelő kifejezést arra a szellemi erőre, amely mint kovász tartja össze politikai közösségünket. Ma a balliberális globalisták nacionalista populistának tartanak bennünket, mert fontos számunkra a nemzet, a haza, a szülőföld, az anyanyelv. Jobban rettegnek Európa-szerte tőlünk, mint a kontinenst elözönlő, bűnözők, terroristák hordalékát is magával hozó illegális bevándorlók hadától. Mert nekik az, aki etnikai alapon határozza meg identitását, szükségszerűen más nemzetekkel szemben teszi ezt, és ebből a szembenállásból fakadt a XX. század minden borzalma. Jobban bíznak idegen kultúrájú, az európaitól gyökeresen eltérő életvitelű embercsoportok integrálhatóságában, mint saját honfitársaik fejlődőképességében. A nemzetek egymás mellett élésének konfliktusait úgy akarják megoldani, hogy szép lassan felszámolják a nemzeteket. A helyükön pedig létrehoznák a XXI. század szörnyszülöttjét, az Európai Egyesült Államokat.
A harmadik tehát, amiben bízhatunk, hogy magyarságtudatunk erősítése, hazánk szuverenitásának megőrzése azt az Európát is védelmezi, amit mi annak tartunk. Ne nevezzen hát bennünket senki nacionalistának! Ma az erős nemzetek hívei nem egymás ellen határozzák meg magukat, hanem összefognak a globalista, mindent összekeverő törekvések ellen. Ez az igazi törésvonal ma az egyes országokban és az unióban is, ami nem követi már a hagyományos jobb-bal politikai felosztást sem. Mindenütt választani kell, hogy az alapító atyák által megálmodott, a nemzeti összefogáson alapuló, vagy a gyökértelen, hazátlan massza Európáját támogatják a választópolgárok. Erősen hinni kell abban, hogy a mi véleményünk ugyanolyan súlyú, álláspontunk ugyanolyan érvényes, mint ellenfeleinké, és ki is kell állni érte minden lehetséges fórumon. Hazudik, aki Európa-ellenességgel, az európai értékek tagadásával vádol bennünket. Igaz, hogy az az unió, amiben mi hiszünk, düledezik, súlyos válságokkal küzd, de legalább létezik. Szemben azzal, amit a globalisták most akarnak összetákolni.
Sok munka a minőségi teljesítményért, szándék és képesség a változásra, változtatásra és erősödő nemzettudat. Kölcsey Ferenc jóval időt állóbb szavaival: haza és haladás. Ez az, amiben bízhatunk.
Boldog új évet, Magyarország!