Emlékszik-e vajon még valaki Kozirjevre? Nem igazán? Nem csoda. Pedig a derék Andrej Vlagyimirovics a ’90-es években, a Jelcin-korszak mintegy felében állt az orosz külügy élén. Csak hát vesszőfutása a jelképe volt az ittasan dülöngélő Borisz Jelcin borzalmas elnökségének, Oroszország káoszba süllyedésének és nemzetközi leértékelődésének.
A kilyukadt gumimatracként leeresztő orosz medve persze nagyon kényelmes ellenfél volt a Nyugatnak, kuncogva lehetett emlegetni, hogy az orosz GDP a hollandnak felel meg, ám ahogy a fizikában is érvényes a hatás-ellenhatás törvénye, úgy a Jelcin-éra is megbosszulta magát.
A szentpétervári gyorssal befutott Vlagyimir Putyin, és tizenhét év elteltével is elfelejt elmenni. Márciusban elnökválasztást tartanak, amelyen újabb hat évre betonozza be a hatalmát. A Nyugat úgy van Putyinnal és a mai Oroszországgal, mint turista a poloskával a szovjet szállodában: szeretheti, utálhatja, de megszoknia lehetetlen. Ennek egyetlen oka van: orosz földre újra az önálló akaratképzés jellemző, nem azt teszi, aminek a Nyugat örülne. Pedig hány esélyt kapott már Moszkva! George W. Bush is nézett már bele Putyin szemébe, és a lelkét látta benne, Barack Obama meg újra akarta indítani a kapcsolatokat, mint egy lefagyott számítógépet.
Csakhogy az élet nem így működik. A (valamirevaló) országok a saját érdekeiket követik, és benyomulnak a résekbe, amelyeket mások meghagynak a számukra. Ezt teszi Moszkva is, afféle fordított Németországként (vagy Japánként): gazdaságilag globális léptékben nem olyan jelentős – noha már a holland GDP négyszeresét termeli –, de a világpolitikában megkerülhetetlen. Tegnap Szergej Lavrov – régi, profi diplomata és csaknem másfél évtizede Putyin nemzetközi hangja – szemléletesen érzékeltette, miről van szó.
Moszkva kész közvetíteni Észak-Koreában és Irakban, továbbá visszadobja az Ukrajnát illetően az ő térfelére került labdát: Washington – állítja – nem kívánja megőrizni Szíria területi épségét (csak a Krím volt olyan fontos?), az iráni atomalku megkérdőjelezésével pedig leértékeli a nemzetközi jogrendet.
A világ három legfontosabb háborús/háborúközeli gócpontja közül Moszkva nyíltan jelen van Szíriában (Washington csak maszatolt), Kelet-Ukrajnában testközelből vívja a „helyettesek háborúját” (az USA csak Kijeven keresztül), míg Észak-Koreában Kína kezében a kulcs.
Mindehhez képest a Nyugat jelenleg a következő helyzetben van. Az Egyesült Államokban értékelhető, az erre való fogalmakkal leírható külpolitika nincs. Trump elnök kijelenti, hogy országa többet nem avatkozik be mások belügyeibe, majd beavatkozik (például Magyarországon), elmondja, hogy nem lesz többé a világ csendőre, majd mégis odacsap Szíriában.
Washingtonban ma azzal vannak elfoglalva, hogy az elnök a saját fehér házi munkatársai szerint is őrült és kretén-e vagy mégsem, pöcegödör országoknak nevezett-e fejlődő államokat, esetleg mégsem, máris jóban van-e Kim Dzsong Unnal, vagy csak feltételes módban fogalmazott. Az EU helyzete még rosszabb. Megosztott, se kiköpni, se integrálni nem tud kétmillió migránst, de mással sincs elfoglalva, mint ezzel, központja a tagállamokkal hadakozik, vezetője egy levitézlett iszákos (évi százmillió forintnak megfelelő fizetésért).
Az EU bővítése lelassult, lassan már nincs kit felvenni; aki jól jönne (Svájc, Norvégia), bolond lesz belépni, a britek meg elköszöntek, mint egy rossz házibulitól. A jelenlegi, félig ellenséges, de azért még menthető Nyugat–Kelet viszonyban nem az a meglepő, hogy az oroszok megosztásra és befolyásszerzésre törekszenek ott, ahol tudnak. Az lenne meghökkentő, ha nem így tennének – akár Szíriában, akár másutt.