Az isztambuli reptéren nagyjából tíz percbe telik, ha lassú sétával az éttermektől a businessvárókig végigmegy az ember. Az utóbbi helyen általában sokan várnak, mert a wifit néha el lehet csípni. A fagyiárus itt is zseniális, mint Törökországban mindenhol, az pedig furcsán szívmelengető, hogy a kapu törökül kapi, így valamiért magyaros hangulatot csempész a nyüzsgő reptérre.
Az éttermek fölé visz egy mozgólépcső, ahol el kell haladni a bár előtt – itt tíz dollárba kerül egy háromdecis Efes sör –, s máris vár minket Eurázsia legszimpatikusabb dohányzóhelye, ahonnan jó esetben még a repülőket is látni lehet. Minden reptérnek lelke van. Az isztambuli egy nagyon barátságos reptér. Nem Törökország, hiszen itt mindenki átszáll, nem látja az országot, a várost, csak a folyosókat, az üvegfalakat, az újságárust. A Kemal Atatürk repülőtér kedves. Ezért kellett ledöfni.
Persze szimbolikus hely, mert azért mégis Törökország, de egy nagy csomópont, ahol bárki lehetett volna, aki repked a világ körül. Turisták vagy üzletemberek, kimenőjüket töltő katonák, újságírók. A terrortámadás szinte papírforma, hiszen nincs az a biztonsági rendszer, amelyet ne lehetne kijátszani, Ankara pedig nagyon fontos szereplője a közel-keleti vérzivatarnak, ráadásul többfrontos háborút folytat, így bármikor bárki lecsaphatott Isztambulra. Imádkozni Isztambulért, lecserélni a Facebook-profilt, megkönnyezni a negyvennél több áldozatot?
Ennél sokkal kevésbé együtt érző az internet népe, Törökországban pedig állandóan robban valami, így a Brexittől való félelem sokkal jobban érdekli az embereket, mint az isztambuli reptéren történt terrortámadás. Sőt igazából a foci-Eb is.
A probléma azonban nem ezzel van, hanem a futószalagon érkező terroristákkal, s a tömeggyilkosság utáni egyenreakciókkal. Recep Tayyip Erdogan elítéli, a pápa imádkozik az áldozatokért, felelősként pedig megjelölik az Iszlám Államot. Ez Törökország esetében egyet jelent: azt, hogy ezúttal nem a kurdokat vádolják.
Az viszont soha nem derül ki, hogy ki is robbantotta fel a repteret, miért volt szükség erre a támadásra, mindent leöntenek az Iszlám Állam nyúlós masszájával, a körül nem határolható, fenyegető csoporttal, amelynek céljai nagyjából meghatározhatóak úgy, hogy az emberiség ellenségei.
Amit mi akarunk, annak ők az ellenségei. Mi életet akarunk, ők halált. Gonoszak. Ördögiek. Arctalanok, feláldozhatóak, és mindig lesz valaki, aki a megölt helyére ugrik. Legyőzhetetlen ellenség, amely ellen mindenki harcol, de mindenki kudarcot vall, hiszen természetszerűleg soha nem fogják elfogni a valódi felelőst.
Csakhogy az ember ennél bonyolultabb szerkezet, ezernyi mozgatórugója van, a különböző szervezetek pedig rejtélyesek, de nem buták. Oroszország egyenesen azzal vádolta meg korábban Törökországot, hogy az Iszlám Állam az ő gyermeke, együtt viszik ki az olajat Irakból.
Szíria is ezt tartja, minthogy Törökországban adtak helyet többször is az ellenzéki csoportok találkozójának. Törökország kulcsszereplő a Közel-Keleten, egyúttal nagyon fontos szereplője az európai politikai színtérnek is, amióta a balkáni migránsútvonal zárlata tőle függ. Legalább száz vasat tart egyszerre a tűzben, boszorkányos ügyességgel váltogatja az épp használható fegyvereit, érvkészletét, hiszen szilaj világban él, ahol csak az marad fenn, aki tényleg rátermett.
Lehet, hogy az Iszlám Állam robbantott a reptéren. Akkor viszont csak az a kérdés, vajon mi is az Iszlám Állam, s a terrorakcióra való megbízást arab szarkalábakkal, cirill betűkkel, vagy szép angolsággal írták-e.