A minap a Blaha Lujza téri aluljáróban egy pultra lettem figyelmes, amelyet két-három bámészkodó állt körül. Egy fekete szakállas fiatalember rám szólt. „Nem akarja maga is aláírni?” Igen, a Momentum Mozgalom elnökével, Fekete-Győr Andrással hozott össze a jó (?) sorsom, aki a 2024-es olimpiai pályázat elleni népszavazáshoz gyűjtött aláírásokat. „Eszem ágában sincs”, vágtam rá csípőből, mire egy gúnyos mosolyt kaptam válaszként, továbbá egy, a bajusz alatt a társak felé elmormogott „Látjátok, esze ágában sincs…” megjegyzést.
Friss sajtóhír szerint már ötvenezer aláírás környékén tart a szigorúan politikamentes MoMo, ha így haladnak, még az sem kizárt, hogy átugorják a 138 ezres küszöböt. Jó helyen fogták meg a témát, a legalantasabb emberi ösztönre apellálnak, a zsugoriságra, a merjünk kicsik lenni mifelénk hagyományokkal rendelkező gondolatával. Az ellenzéki pártok többsége azonnal rácsavarodott MoMóék NOlimpia kampányára. Molnár Gyula, az MSZP elnöke támogatja az aláírásgyűjtést, az LMP képviselője, Csárdi Antal pedig így érvelt: „Ma Magyarországon sokkal fontosabb dolgaink vannak, mint az, hogy olimpiát rendezzünk.” Ha esetleg rövid lenne a memóriánk, segít az internet: alig egy éve Kunhalmi Ágnes, a szocialisták olykor a kelleténél is jobban ellazuló fővárosi elnöke még állást foglalt a budapesti olimpia mellett: „Kell az, ami újra löketet ad nekünk, és újra optimistává teszi a magyarokat. Ez nem hiszem, hogy pártpolitikai kérdés lenne. (…) az ország hírnevének az öregbítése (…) nem jobb-, vagy baloldaliság kérdése.”
Mindegy is, az amnézia a magyar politikában bocsánatos bűn, ezért lépjünk tovább. Volt szerencsém öt nyári olimpiáról tudósítani, s bár a játékok megrendezését ellenzők aduásza az, hogy valamennyi várost padlóra küldte a rendezés, ez messze nincs így.
Amelyik metropolisz máig nyögte a kiadásokat, az Montreal. Első személyes élményeim Szöulból származnak. Az 1988-as olimpia Dél-Korea „coming outja” volt, már nem olyan értelemben, ahogy ezt a fogalmat manapság használják. A koreai gazdasági csoda velem együtt az egész világot lenyűgözte, s lassan harminc év múltán is úgy emlékeznek a szöuliak, mint történelmük legdicsőbb eseményére. Anyagi csőd? Ugyan, kérem. Inkább a boom kezdete.
Négy évvel később Barcelona az olimpiának köszönhetően lett provinciális katalán településből a Földközi-tenger nyugati medencéjének fővárosává, legfelkapottabb turisztikai desztinációjává. Persze, Miró, Dalí neve már korábban sem volt ismeretlen a műértők előtt, de negyedszázada váltak fogalommá. Barcelona ma is az akkor felhalmozott erkölcsi, szellemi és nem utolsósorban anyagi tőkéből építkezik.
Atlantára, a magántőkéből rendezett, nem túl emlékezetes olimpiára ne vesztegessünk szót, Athénra viszont érdemes. Való igaz, a 13 évvel ezelőtti verseny helyszíneit felverte a gaz, minden az enyészeté lett, de az olimpia nem ok volt, hanem okozat: a görög gazdaságot a tizenhetedik (!) havi nyugdíjak, a léhűtőknek kifizetett ötezer eurós bérek döntötték romba, nem az olimpia. Peking a 2008-as játékokkal minimum harminc évet ugrott – előre – az időben, azóta jártam arra, nem találkoztam kínaival, aki megbánta volna a rendezést.
Hogy nálunk mi lesz, megjósolhatatlan, ma még azt sem tudjuk, hogy szeptember 17-én, Limában, a NOB-kongresszuson Thomas Bach elnök vajon Budapest nevét olvassa-e fel mint nyertes városét. De arra nem vagyok hajlandó, sem sportújságíróként, sem lelkes magyar hazafiként, hogy önként feladjam az első budapesti olimpia álmát.