Abban ma már szinte minden magyar egyetért, éljen bárhol ezen a világon, hogy ha volt a XX. századi magyar történelemnek ünnepi pillanata, az 1956. október 23-át követő néhány nap egészen biztosan az volt. Nagyjából eddig is tart a közmegegyezés. Hogy mi, miért és hogyan történt a forradalom és szabadságharc alatt, s különösen az annak leverését követő évtizedekben, arról sajnos máig többféleképpen gondolkodunk. Ma is vannak még, akik ’56 hőseit gúnyolják, s a gyilkosokat mentegetik. Tudunk-e, lehet-e méltón ünnepelni hatvan évvel a forradalom első napja után? Hogy kellene, az bizonyos. Minden, ami ma Magyarország, abból a néhány napból ered, ott van a gyökere kitéphetetlenül. A mostani egyéni és nemzeti szabadságunk, az ország szuverenitása a sok neves és ismeretlen pesti és vidéki srác és lány, férfiak és asszonyok nélkül ma egészen biztosan más lenne, ha lenne egyáltalán. A kommunizmus gyilkos kísérlete minden bizonnyal megbukott volna előbb-utóbb, mert eleve emberellenes és fenntarthatatlan volt, de a magyarok forradalma, a csehek prágai tavasza vagy éppen a lengyel nép ellenállása siettette a létező szocializmus összeomlását.
Lassan három évtizede élünk itt Kelet-Közép-Európában szabadságban, és bár sokszor úgy tűnik, mintha nem tudnánk mit kezdeni azzal a kinccsel, amire oly sokáig áhítoztunk, mintha eltékozoltuk volna ezt a három évtizedet, de aki élt a Kádár-rendszerben, az tudja: össze sem lehet hasonlítani a mai Magyarországot a hatvanas-hetvenes vagy éppen a nyolcvanas évekbelivel. S minden, ami ma jó ebben az országban, s minden, ami rossz, mi vagyunk, mai magyarok. Nincs másik országunk, s nincs másik népünk sem.
Az még talán lehetne közös pont, hogy 1956 októberének legnagyobb öröksége az, hogy ha összefog ez az ország, világrengető dolgokra képes. 1956-ban sokan sokfélét akartak, másért harcolt a józsefvárosi cigány forradalmár, s másért az egykori katonatiszt, másért a sértett párttag és másért a kínzókamrából menekült „ellenforradalmár”. Másfajta országot képzelt el Nagy Imre, mint Mindszenty József vagy éppen Mansfeld Péter.
De volt valami közös kincsük, közös akarásuk: a szabadság és a függetlenség. Minden más, ami elválasztotta őket, lényegtelen volt ezekhez képest, s amikor úgy hozta a sors, mindenféle ellentétet félre tudtak tenni ezért az akarásért. De ennél többre is képesek voltak: készek voltak az életüket is áldozni ezért a közös kincsért. Hatvan évvel a forradalom kitörése után, a mai viszonylagos jólétünkben, kényelmes életünkben vajon tudjuk-e kellőképpen értékelni, értjük-e, micsoda tiszteletre méltó és felbecsülhetetlen értékű tettet vittek véghez az akkori magyarok?
Ma már nincsenek ilyen hősies idők, nem kell az életünket áldoznunk semmiféle eszményért Magyarországon. Ebben a kivételesen szerencsés helyzetben ugyanakkor nincsenek közös eszményeink sem. Időről időre egy-egy ügy mellé nagy többség fel tud sorakozni, de mégsem az egész magyarság. Pedig éppenséggel most is, a szabad és független Magyarországon is lehetnének közös, mindenki által óhajtott és elfogadott célok.
Például éppen az, hogy ez az ország, a mi országunk megmaradjon szabadnak és függetlennek. Remélhetőleg ehhez soha többé nem kell fegyvert fognunk, s hősként meghalnunk. A sárba tiport, felakasztott, meszesgödörbe dobott vagy megkínzott forradalmárokhoz csak úgy lehetünk méltóak és hűek, ha megtartjuk ezt az országot. Ha a magyar jövő többé soha nem fekszik majd képletesen egy jővőbeni temetésen egy lezárt koporsóban. Felelősök vagyunk a forradalmunkért.