Tevékenységeink jelentős része tervezhető, kalkulálható, annyiban legalábbis mindenképpen, hogy nincsenek megátalkodott ellenségeink, akiknek az a céljuk, azon múlik a sikerük, hogy alkotásainkat, munkánkat módszeresen, erőfeszítéseiket összehangolva, hetek, hónapok közös felkészülésével tönkretegyék.
Illetve, a közéletnek mégis akad egy ilyen területe: a versenysport. Ahol riválisunk szerencsésebb esetben csak mellettünk – bár akkor is inkább ellenünk – fut, úszik, és kötél, vonal, sáv választja el tőlünk, de másutt az is megeshet, hogy amikor lövésre emelkedünk, gyomron térdel, bordán üt, a túloldalon aztán azt a látszatot kelti, hogy mi cselekedtük ezt vele, és a hiszékeny játékvezető kárunkra téved, esetleg csak mindent véd a kapusa, vagy úgy „sül” az egyik játékosa keze, hogy ha a zsűriasztalt dobná kapura, az is gól lenne.
A kézilabda például ilyen sportág. Nemcsak rajtunk, a mi csapatunkon, az erőnkön és az erényeinken múlik a mérkőzés végkimenetele. Azaz éppenséggel a fele múlik rajta; a másik ötven százalék a vetélytársé, ha optimista módon – általában megalapozatlanul – feltételezzük, hogy a bírók és egyéb körülmények észrevétlenek maradnak.
Bizony, a sportban ott az örök ellenfél, akinek törekvései, érdekei gyökeresen ellentétesek a miénkkel. Aki nem a sportban nevelkedett fel, az erről az „apróságról” hajlamos megfeledkezni.
Miközben a sporthoz szinte mindenki ért. Legalábbis szinte mindenki azt hiszi. Vagy aki nem, olykor azzal áltatja magát és közönségét, hogy éppen a kötöttségek, elfogultságok hiánya miatt tud pártatlan, távolságtartó, hiteles és különleges véleményt alkotni. Ezért lapzártakor nagyjából a fél országnak van pontos képe, minimum határozott elképzelése arról, miért veszítette el kilencgólos előny után az MVM Veszprém férfi-kézilabdacsapata vasárnap Kölnben a Bajnokok Ligája döntőjét.
Egy balul sikerült koncert vagy egy vasúti szerencsétlenség után eszébe nem jutna egyetlen laikusnak sem általános ítéletet mondani a hazai komolyzenei élet vagy a tömegközlekedési helyzet anomáliáiról, egyúttal megjelölve a helyes kitörési irányokat, azt viszont riasztóan sokan tudják máris, mit kellett volna és mit kell tenni sürgősen Veszprémben.
Régebben csak a szurkolókat és a kocsmai beszélgetéseket jellemezte e kiérlelt bölcsesség, azóta viszont, amióta a magyar sport szakmairól üzleti, monetáris alapra helyeződött át – ha lépést akart tartani az elittel, más esélye nem kínálkozott –, kívülről jött emberek érkeztek a bástyákon belülre is, és még a médiában is megszűnt a közlés monopóliuma.
Az internet világában a civilben munkanélküli vízvezeték-szerelő blogger vagy fórumozó is szakmai alapon értékelhet edzőt, játékost, taktikát. Amíg ennek nincs különösebb tétje, addig elviselhető, legfeljebb kissé mérgezi a lelkeket, csapaton belüli hangulatokat, viszonyokat.
Sokkal veszélyesebb, ha az kerül döntéshelyzetbe, aki nem érti, nem érzi a sport lényegét. Ha a szponzor, a befektető, az egyéb típusú támogató a maga szakterületén megszokta, hogy X forintot ad Y-nak azért, hogy B napra készüljön el C, és ha ez meghiúsul, akkor egyértelmű a következtetés: Y alkalmatlan személy, C reménytelen vállalkozás.
A sport logikája azonban más. Még akkor is, ha a Veszprém vasárnap valóban felhozta a Kielcét, de nem azért lett 35-35 a végeredmény, mert a magyarok egyaránt 35-35 gólt és öngólt dobtak. Amazt a harmincötöt a lengyelek lőtték.
Öngól az, ha erről nem veszünk tudomást.