Évtizedek múlva is komoly fejtörést okoz majd sok külföldi politológusnak, miként történhetett meg, hogy egy eredetileg – a rendszerváltás felemás voltának köszönhetően – kiváló anyagi és társadalmi beágyazottsági pozíciókkal bíró pártnak, az MSZP-nek sikerült magát totálisan felszámolnia.
Nyilván lesznek olyanok, akik azzal érvelnek, hogy a nemzetközi trendek is abba az irányba mutatnak, hogy a baloldali pártok fokozatosan elveszítik a talajt a lábuk alól s a szavazóbázist maguk mögül. Hisz elég, ha a németországi szociáldemokraták csúfos fiaskójára gondolunk, de a nagy-britanniai baloldal lebőgése, a franciaországi szocialisták köddé válása, avagy az ausztriai szocdemek felsülése is ide kívánkozik.
És akkor még nem emlegettük az egyesült államokbeli Demokrata Párt egy évvel ezelőtti többszintű, a törvényhozás minden szintjét is érintő vaskos kudarcát, aminek az internacionalizmus esélyeit lerontó hatása van Európában is.
Mindezt azért kell felidézni, mert az MSZP olyan utódpárt, amely történelmileg mindig függött a külföldi támogatástól. Akkor is, amikor a nagy Szovjetunió állt mögötte, s azóta is, hogy fordítottak egyet választott horizontjukon, és figyelő tekintetüket a rendszerváltozás óta nyugatra, Amerikára és az Európai Unióra vetik, mintákat és támogatásokat remélve az új nagy testvérektől.
A megroggyant nemzetközi környezet sem lehet azonban indok arra, hogy egy párt szinte nyíltan fel akarja számolni önmagát, ahogy az MSZP egyre fokozódó tempóban teszi. Hisz miként lehetne másként értelmezni, ha egy nyolc évvel ezelőtt még hatalmon lévő alakulat nem hajlandó miniszterelnök-jelöltet állítani? Cselekszi ezt úgy, hogy még egy-két százalékos mikroszkopikus pártok is megnevezik kandidálóikat? És milyen sansza lehet annak a társaságnak, amely évek óta nem képes szerezni még egy kulipintyó méretű székházat sem, ahová megmaradt híveik gondjukkal-bajukkal fordulhatnak? A kérdés szónoki, és ezzel a jobbára hamiskásan somolygó, nem is olyan új pártelnök is láthatóan tisztában van.
Csak az nem látja, aki nem akarja, hogy Molnár Gyulának annyi szerepe van jelenlegi pozíciójában, mint egy felszámolóbiztosnak, aki legfeljebb abban az értelemben minősülhet haladónak, hogy hajlíthatatlanul halad az MSZP eltüntetésének útján.
Ne feledjük: a mostani elnök régebben már előrevetítette pártja majdani megszűnését. Talán úgy gondolja, ha már harminc éve a leépítés, kiárusítás, megszorítás mellett és a fejlesztés ellen vannak, immáron nem maradt más leépíteni- és árulnivalójuk, mint saját mozgalmuk, így ezzel kell beérniük.
Persze van mindennek racionalitása, ha egy másik csoportosulás szempontjából nézzük az agóniát. A Gyurcsány Ferenc elnökölte DK felemelkedése másként nem képzelhető el, mint egyfajta abszurd meseként, amelyben a kishal megeszi a nagyhalat. Ezzel egy füst alatt – az SZDSZ után szabadon – el lehetne sumákolni azt a hatalmas és reménytelenül visszafizethetetlen adóssághegyet is, amelyet az MSZP mindmáig görget maga előtt.
És ha hozzávesszük, hogy az újonnan összemixelt baloldal élére ismét az az össznépileg elzavart kormányfő állhat, akit a brüsszeli bürokrácia-központ a saját intézményei által is szóvá tett minden korrupciószagú ügy ellenére még nyíltan támogat megbízásokkal anyagilag is, akkor kerek képet kapunk arról, mi fortyog az MSZP kondérjában.
Már csak az a kérdés: mit szólnak az áruláshoz a szocialisták veteránjai, akik minden hibájuk ellenére még mindig egyfajta színvonalat képviselnek a jelenlegi vezetőkhöz képest? Csupán nem mernek szólni, vagy már mezt cseréltek, és titokban szintén Gyurcsány csapatában játszanak?