Nehéz ügy – mondta egy hónappal ezelőtt Orbán Viktor, amikor Budapesten fogadta David Cameront. A magyar miniszterelnök nem is fogalmazhatott volna másképpen, hiszen a szóban forgó ügy valóban nehéz. Első ránézésre lényegtelennek tűnik, közelebbről megvizsgálva azonban rájöhetünk arra, hogy alapjaiban változtathatja meg az Európai Uniót.
A britek mindig is euroszkeptikusak voltak. Európától elkülönülő, kulturálisan eltérő szigetországnak tartották magukat. Európa a kontinens, mi, britek pedig az Egyesült Királyság vagyunk, mondják. A sört pintben mérik, az autók a bal oldalon közlekednek, a teát tejjel isszák. Már az Európai Gazdasági Közösséghez való csatlakozástól is ódzkodtak, de nem rajongtak az Európai Uniót létrehozó maastrichti szerződésért sem, történelmi okok miatt pedig sem a németekkel, sem a franciákkal nem találták meg soha a közös hangot. A londoni kormányok – párthovatartozástól függetlenül – mindig is elutasították a nemzeti szuverenitás bárminemű megsértését. Nem véletlen, hogy Nagy-Britannia nem lépett be a belső határok nélküli schengeni övezetbe, s ellenez minden olyan törekvést, amely a szorosabb európai integrációra vonatkozik. Ezeken a hagyományokon és elképzeléseken soha senki nem fog változtatni. Sem Jean-Claude Juncker, sem Angela Merkel.
A nyolc éve kirobbant gazdasági válság és a mostani menekültválság ezt az euroszkepticizmust tovább erősítette. Míg az Európai Unió vezetői a „még több Európával” igyekeztek orvosolni a problémákat, a britek a „még több Európa” gondolatától émelyegni kezdtek. A 2010 óta kormányon lévő Konzervatív Párton belül megerősödött az euroszkeptikus szárny, az uniós tagság megszüntetését szorgalmazó párt, a UKIP pedig a legutóbbi két parlamenti választás között 3-ról 13 százalékra növelte országos támogatottságát. Ebben a közhangulatban senki sem lepődhetett meg azon, hogy Nagy-Britanniában népszavazást tartanak az ország EU-tagságáról. Az már teljesen mellékes, hogy a brit kormányfő a szavazatszerzés reményében ígérte meg annak idején a referendum kiírását. A lényeg az, hogy itt lebeg a szemünk előtt, s fennáll a veszélye annak, hogy nemsokára újra 27 tagország alkotja az EU-t.
A britek egyébként teljesen jogos követelésekkel álltak elő, ami az EU-val való kapcsolatukat illeti: kevesebb bürokráciát szeretnének, nem kérnek az egyre szorosabb politikai és gazdasági integrációból, a nemzeti parlamenteknek pedig hangsúlyosabb szerepet szánnak az európai döntéshozatali folyamatban. A kényes kérdés – a nehéz ügy – az, hogy korlátozni akarják az EU-tagországokból érkező munkavállalók szociális juttatásait. Ezzel hátrányos helyzetbe kerülhetnének a kint élő magyarok is, akik már jelentős, százezres nagyságú kolóniát alkotnak a szigetországban. A kelet-európaiakkal való riogatás sajnos divat lett a brit politikában, holott a lengyelek, a magyarok vagy a litvánok jelentősen hozzájárultak a brit gazdaság növekedéséhez, s a multikulturális társadalomban bizonyára nem keltettek feltűnést sem viselkedésükkel, sem kinézetükkel. A britek helyett sokkal inkább nekünk kellene felháborodnunk, amiért az egységes európai piac létrejöttével és az agyelszívással igazságtalan egyenlőtlenség alakult ki Európán belül.
A nézeteltérések ellenére azonban az amúgy is törékeny helyzetben lévő EU most semmiképp sem engedheti el London kezét, hiszen Nagy-Britannia kiválása az unió szétesésének a kezdetét jelentheti. A brit törekvéseket inkább megújulásnak kellene tekintenünk, hiszen a bevándorlási hullám kezelésében csődöt mondott unió maga is sürgős reformra szorul.