Nem várt helyekről kapott nem várt pofonokat Magyarország. Mindez szokatlanul kemény reagálásra késztette a kormányt. „Az a kötelességünk, hogy megvédjük a magyar embereket, éljenek Magyarországon, a határon túl vagy akár több ezer kilométerre” – jelentette ki hétfőn Szijjártó Péter külügyminiszter.
A gondolatot csakis helyeselni tudjuk. Legyen szó az Irma hurrikán csapdájába esett magyar turistákról vagy a jogaiktól megfosztott kárpátaljai magyarokról, a mindenkori budapesti kormánynak kötelessége a segítségnyújtás.
A magyar diplomácia valóban szokatlanul kemény lépésekre szánta el magát az utóbbi hetekben, kezdve attól, hogy konzultációra hazarendeltük Hollandiába akkreditált nagykövetünket. Bár az elmúlt években gyakoriak voltak az indokolatlan bírálatok nyugati partnereink részéről, a végtelenül toleráns holland nagykövet átlépett egy határt, amikor az Iszlám Állam terroristáit egy napon említette a magyar kormánnyal. Amikor egyesek pusztán ideológiai okokból tesznek rosszindulatú megjegyzéseket, terjesztenek rólunk hazugságokat, fenyegetnek meg bennünket szankciókkal, akkor igenis indokolt a kemény válasz.
A Bem tér kétségtelenül lépett még egy lépcsőfokot, amikor úgy döntött, hogy megvétózza Románia és Horvátország OECD-tagságát, és nemzetközi fórumokon meggátolja az Ukrajnának fontos ügyek magvalósítását. Erre szokás mondani, hogy egy kis ország erején felül próbál teljesíteni, a nagyhatalmak játékát próbálja játszani.
De miért ne élhetne vétójogával egy ország, ha érdekeinek éppen ez felel meg? Az Egyesült Államok rendre megvédi Izraelt a felelősségre vonás alól, Kína pedig minden helyzetben ellehetetleníti Tajvan érvényesülését. Franciaország évtizedekig gátolta Nagy-Britannia EU-csatlakozását, mostanában pedig a nyugat-balkáni tagállamok kötik bizonyos feltételekhez szomszédaik tagságának jóváhagyását.
A mostani magyar kormány éppen abban különbözik elődeitől, hogy a diplomácia minden eszközét képes és hajlandó is felhasználni érdekei érvényesítéséért. Tapasztalhattuk ezt akkor, amikor Orbán Viktor vétót emelt Jean-Claude Juncker európai bizottsági elnökké választása elé, vagy akkor is, amikor Magyarország az Európai Bíróságon támadta meg a kötelező uniós kvótarendszert. A magyar ellenzék eközben – szokásához híven – csak sodródik az eseményekkel: a kormány diplomáciai lépései után szólítja fel a kormányt diplomáciai lépések megtételére.
Az ukrán parlamentnek a kárpátaljai magyarok oktatási lehetőségeit jogellenesen szűkítő törvénye ugyancsak megérdemli a kemény választ Budapest részéről. Egy olyan szomszédunk csapott arcul bennünket, amelynek érdekeiért – például az ukrán állampolgárok uniós vízummentességéért – vehemensen kiálltunk.
Miniszterelnökük, Volodimir Hrojszman a tavaly novemberben Debrecenben megszervezett magyar–ukrán üzleti fórum után dicshimnuszokat zengett Magyarországról, és a következőket mondta lapunknak: „Ukrajna politikája arra irányul, hogy támogassa a nemzeti kisebbségeket. Ahogy a világ más parlamentjeiben, úgy az ukránban is vannak különböző törvényjavaslatok, de ez csak politika. Egyetlen ilyen kezdeményezés sem sértheti az emberi jogokat.”
Az ígéretekből nem lett semmi. A zsigeri oroszgyűlöletre épülő ukrán politika pedig hiába irányul elsősorban az orosz kisebbség ellen, azt sajnos a többi nemzetiség is megszenvedi.
A korábban boldog, békés Európa felett sötét felhők jelentek meg. Válság követ válságot. A diplomáciai finomkodások ideje pedig – láthatóan – lejárt. Ahogy bennünket sem kímélnek „partnereink”, úgy nekünk sem kell mindig kesztyűs kézzel bánnunk velük.