Most mindenki gratulál, mindenki örül, mindenki büszke. Remélhetőleg mindenki. Persze aki most sem, az egyáltalán nem számít. Csak ilyen a világ körülöttünk, hogy még ilyenkor is átsuhan az ember agyán a gondolat: el tudják-e rontani ezt is?
Hiszen aki látott már belülről forgatást, az tudja, milyen sok okos, tehetséges ember gondosan megtervezett és szervezett együttműködésének eredménye egy rövid képsor is. De bárki, aki vett már részt bármilyen csapatmunkában, át tudja élni, mit jelent, amikor az eredmény értelmet ad a sokszor emberpróbáló, szenvedésekkel is tarkított közös erőbedobásnak. Ezért csalt még a kérgesebb szívű honfitársaink szemébe is örömkönnyeket a bejelentés, miszerint Deák Kristóf Mindenki című filmje kapta a legjobb rövidfilmnek járó Oscar-díjat. És ezért volt rendkívül szimpatikus, amikor a rendező megköszönte munkatársainak, szüleinek és mindazoknak a segítségét, akikkel valóra válhatott a legszebb álom. Jó volt erre ébredni, jó volt ismét – két éven belül másodszor – büszkén arra gondolni, hogy ez is mi vagyunk, mi, magyarok, akik együtt, közösen ilyen nagyszerű teljesítményekre vagyunk képesek. Az érdem természetesen az alkotóké, őket illeti a gratuláció.
De az öröm és büszkeség mindannyiunké. Milyen jó volna, ha az ehhez hasonló sikerek végre megtanítanának bennünket az élet más területein is hinni az összefogás erejében. Ha az ilyen nagyszerű példák mindenkit meggyőznének arról, hogy hiába könnyebb nemet mondani, kifogásokat keresni, kishitűen előre lemondani, élni csak azzal a bátor egymásba kapaszkodással érdemes, amivel egy film készül, amivel elérhető akár a legmerészebb álom, a legnagyobb elismerés is.
Ne feledjük, a tagadás apostolai néhány évvel ezelőtt eltemették a teljes magyar filmipart. Azt állították, hogy az új támogatási rendszer nem vállal felelősséget a szakma több területéért, elsők között siratva el a kísérleti és kisjátékfilmeket. Egyszemélyes döntési mechanizmusról káráltak, és cenzúrát kiáltottak. Két Oscar-díj és egy Arany Medve a csattanós válasz kishitűségükre, a számtalan kevésbé közismert, de szakmai szempontból fontos nemzetközi elismerésről nem is beszélve. Ki tudja, hány nagyszerű alkotástól fosztott meg bennünket az az ostoba hozzáállás, hogy aki ebben a rendszerben pénzt fogad el az államtól, az áruló? Talán Udvardy Anna producernek szégyenkeznie kellene amiatt, mert felhasználta a médiahatóság mecenatúraprogramjának támogatását? Mennyi alkotói energia ment veszendőbe csupán azért, mert a filmszakma néhány neves képviselője hajlamos elutasítani mindent, ami nem a saját fejéből pattant ki! Kívülállóként nyugodtan kijelenthetem, itt lenne az ideje, hogy a filmesek újból egymásra találjanak. Az eredmények önmagukért beszélnek, érdemes tehát közösen fellépni még több pénzért, még több lehetőségért. A sértett durcáskodásnak jól láthatóan nincs semmi értelme.
Örömömben sem veszítettem el persze józan ítélőképességemet, tudom, hogy amit oly könnyű volt öt-hat évvel ezelőtt megmérgezni, azt csak hosszú évek sikeres munkájával lehet meggyógyítani. De hiszek a témában pillanatnyilag legautentikusabb embernek, Deák Kristófnak, aki Oscar-díjas alkotását azoknak az embereknek ajánlotta, akik jobbá tehetik ezt a világot, vagyis a gyerekeknek. Nekünk azt tanácsolta, próbáljuk őket jól felnevelni, hogy büszkék lehessünk rájuk. Ebben egyetérthetünk. Most az egyszer: Mindenki.