Adjunk-e magyar állampolgárságot a határon túliaknak, vagy ne avatkozzunk bele a szomszédos országok ügyeibe? Szembeszálljunk-e azokkal az európai uniós döntésekkel, amelyekkel nem értünk egyet, vagy hallgassunk Németországra, amely eddig is hatékonyan működtette Európát?
Két választási lehetőség, két világszemlélet. Nem csak Magyarországon. Hasonló választási lehetőségek elé állítják a választópolgárokat a világ más tájain a jobb- és baloldali pártok, a republikánusok és demokraták, a konzervatívok és munkáspártiak, a liberálisok és zöldek, a kommunisták és szélsőjobboldaliak, a nacionalisták és a globalisták, az EU-pártiak és az euroszkeptikusok. Így működik a politika, amióta világ a világ, és ez így van rendjén.
A magyarok hat évvel ezelőtt egy olyan pártnak adtak felhatalmazást a kormányzásra, amely a „merjünk nagyok lenni” filozófiát választotta, és amely már a kezdetek kezdetén konfliktusba került rengeteg külföldi politikussal, nagyvállalatokkal, alapítványokkal és lobbistákkal. Ők a mai napig nem tudják megemészteni, hogy a máskor teljes hűségéről és szolgalelkűségéről tanúbizonyságot tevő kis közép-európai ország hirtelen büszkévé, harciassá, nemzeti érzelművé vált. Mi sem szemlélteti jobban ezt az újfajta viselkedést, mint a menekültválság során képviselt következetes magyar álláspont, amellyel az Európai Unió történetében először egy kis tagállam szembefordult a nagyok akaratával, mi több, maga mellé állított sok, hasonló gondolkodású országot. Nem véletlenül nevezte tegnapi cikkében Európa egyik legbefolyásosabb vezetőjének Orbán Viktort a Politico hírportál.
Ahogyan Angela Merkel és David Cameron (vagy manapság Recep Tayyip Erdogan), úgy mára Orbán Viktor is az európai politika egyik legfőbb alakítójává vált, akinek véleményére – ha tetszik nekik, ha nem – adnak Brüsszelben. A magyar miniszterelnökben éppen ezért veszélyt is látnak. Az európai értékek megtagadóját, erős euroszkepticizmust vélnek felfedezni benne, pedig mi sem áll távolabb a valóságtól. A magyar kormány egyértelműen az Európai Unió fenntartásának és hatékony működésének a támogatója, és az őt megillető véleményével részt kíván venni az uniós döntéshozatali folyamatban, illetve azokban a kényes vitákban, amelyek hosszú távon meghatározzák kontinensünk jövőjét. Osztrák, román, szlovén vagy litván kollégáival ellentétben – akik hallgatnak, bólogatnak, s mindennel egyetértenek, amit a német kancellár mond – Orbán Viktor a magyar álláspontot képviseli, a magyar emberek érdekében jár el, hiszen ez a feladata. Vállalja véleményét, vállalja a kockázatot, vállalja a konfliktust.
A kormány a magyar külpolitikát és diplomáciát kétségtelenül új mederbe terelte: a megalázkodó, meghunyászkodó hozzáállás helyett – amely egyes európai parlamenti képviselőink mostani tevékenységében is tetten érhető – egy bátor és következetes politikát képviselünk, annak minden nehézségével és hátrányával együtt. Elismeri ezt Helmut Kohl, Horst Seehofer, David Cameron és a visegrádi országok vezetői, akikkel sosem volt még ilyen szoros a kapcsolatunk. Magyarországon nincs mindenkinek ínyére ez a fajta gondolkodás. Nincs ezzel semmi baj. Mindenkinek megvan a saját véleménye, s ahogy az egy európai demokráciában szokás, két év múlva lehet választani.