A svéd evangélikus egyház szerint Istent „Atyának” hívni kirekesztő, ezért inkább elhagyják a maszkulin jelzőket, így akarnak ugyanis a hívők felé nyitni. Eddig a hír. Indoklás: úgy hivatkozni Istenre, mint „az Úr”, azt a célt szolgálja, hogy a nemi hierarchiákat fenntartsuk és a nőket alávetett szerepbe száműzzük.
Mondjuk ki: lehet erőlködni, de nem ez van a Bibliában. Lehet szembemenni a Szentírással, de nem lesz fény az alagút végén.
Itt tartunk most. Józan emberi ésszel, szívvel fel nem fogható helyzetben. Térjünk vissza az örökkévalóság mezejére. Az énekeskönyv szerint: Szólt hozzám: tarts ki már velem, Most célod el kell érned, Immár enyém a küzdelem, Kiállok készen érted. Te az enyém, én a tied, S hol én vagyok, ott lesz a helyed: Szét nem választ az ellen.
Eddig az idézet. Az ellen pedig létezik. Se Istent, se embert nem ismer. Kiforgat mindent, ami örökkévaló, ami érték. Mindent eladhatóvá tesz. Így lesz a karácsony előtti leértékelésből Black Friday. Ne legyünk szégyenlősek, kérdezzünk rá: a karácsony a 123 centis tévé vagy Krisztus születésének az ünnepe?
Közeleg az advent. Várakozunk a szeretet megtestesülésére. Erről kevés szó esik. Pedig ha a karácsonyt kívánjuk, akkor az legyen lelki és ne testi kívánság.
Hadházy Ákos is beleállt az ünnepi készülődésbe. Kitalálta, hogy nem annyian válaszoltak a nemzeti konzultációs ívekre, mint amennyit a kormány mond. Azt mondja: a visszaadott papírok nem léteznek abban a mennyiségben, amit a kormány jelez. Ezt a kabinet cáfolja. Egyet azonban biztosan állíthatunk: a politikai harc folyik, de egy szó sem esik Jézus Krisztusról. Előttünk az advent. Gyertyákat gyújtunk, és talán eszünkbe se jut, hogy egyes országokban ezért halál jár…
A lényeg itt lakozik a lelkünkben, a szívünkben. Nem Merkel és a kicentizett politikai sablon mentén képzeljük el az életünket. Tévedett, most pedig politikailag keresi a megoldást. Hiba! Ütemet tetszett téveszteni. Mi fizetjük… fizessük az árát?
Itt vagyunk, hiszünk, élünk… Mi még ünnepeljük a Megváltót, bár ezért betonfallal, rendőrök és mesterlövészek garmadájával kell megbarátkoznunk.
Néhány hét múlva belépünk a 2018-as esztendőbe. Mi fog változni? Semmi, hacsak mi magunkban nem változunk. De kinek kell változnia? Az erőviszonyok maradnak: a kormánypártok azért küzdenek, hogy Európa a keresztény alapjain élje túl a jelenkor dzsihádját, amelynek nemcsak külső, hanem belső támogatói is akadnak szép számmal. Mit lehet erre mondani? Talán azt, hogy a visszautasított kegyelem az ítélet.
Európának mindene megvolt, talán még meg is van. Befogadhat, segíthet. De ha önmagát feladja, azzal önmagát is feláldozza. És akkor nincs, ki segítsen, nincs, ki befogadjon. Ez lenne a cél?
Ha így is lenne, mondjuk ki: Magyarországot nem sikerült legyűrni, sőt még szövetségeseink is akadnak. Sorsdöntő év előtt állunk, ismét dönthetünk arról, hogy ki álljon az ország kormányrúdjánál a következő négy évben. Olyan kapitányt választunk, aki tudja, hogy merről fúj a szél, és ismeri a biztonságos kikötőt, vagy olyat, aki az iránytűjét eladta, és csak a pénz mozgását követi?
Nem tévedhetek nagyot, ha azt állítom: az utóbbihoz nincs elég mentőcsónakunk.