Néha jó tudatlannak lenni, se nem látni, se nem hallani, se nem beszélni. Kimaradni a világból, hadd folyjon rajtunk kívül, ahogy azt a három majomfigura teszi az összes csecsebecseárus standján a világ minden pontján. A Szikla egy letűnt kor fennmaradt mementója, ahonnan ellenőrizni lehet a Földközi-tengerre behajózókat, s hiába tartozik az egész Ibériai-félsziget a spanyol korona alá és Portugáliához, a pici Gibraltár fölött brit zászló lobog. Amíg pedig a majmok behunyják a szemüket, betakarják a fülüket és szorosan becsukják a szájukat, a politika és diplomácia bizony dolgozik, fortyog, és kiköpi a brexitet, amelyre – látványosan – senki sincs felkészülve.
Gibraltár pedig a londoni szakértők oda nem figyelése eredményeképp úgy húzhatja fel reggelente a Union Jacket, hogy fölötte láthatja a Bourbon-ház cirádás címerpajzsát. A határ Spanyolország felé lezárva, a Gibraltár felé tartó brit gépek nem használhatják a spanyol légteret, szándékos szőrözés a spanyol hatóságok részéről a gibraltáriak mindennapjait megkeserítendő. Ezek csak lehetőségek, de nem érdemes őket kizárni.
Aztán valaki megemlítette a háborút. Azt, amely 35 évvel ezelőtt dúlt Nagy-Britannia és egy spanyol nyelvű ország között egy koronagyarmatért, mikor egy nő volt a brit miniszterelnök. Margaret Thatcher megvédte a Falkland-szigeteket Argentínától, Theresa May is ezt tenné, ha Gibraltárt fenyegetné valaki, mondta Michael Howard korábbi tory pártelnök, pedig mindössze négy nap telt el azóta, hogy May megírta a levelet a szakításról Brüsszelnek. Tegnap még véd- és dacszövetség volt az államok között, a világ legbékésebb és legfejlettebb közösségének oszlopai voltak, ma, a szerelem elmúltával, de a javak elosztása előtt már acsarkodó ellenségek, a Szikláért vívott háromszáz éves szócsata pedig teljesen más megvilágításba kerül. Mert az Európai Unió mégse tette nemzetiség nélkülivé az országokat, a nemzeti érdekeket nem oltotta ki a közösség ereje, legfeljebb elhallgattatta kis időre, hogy a válság idején újra fellángoljon a vita. Őfelsége kormánya felelős Gibraltárért, Falklandért, a Man szigetért, Bermudáért, és még egy sor kisebb-nagyobb függő területért világszerte, s ha nem harcol meg értük nap mint nap, ki fogják csavarni vénülő kezéből a fiatalabbak és agresszívabbak.
A nyilatkozatokat olvasva olyan, mintha a britek nem lettek volna az Európai Unió tagjai 1973-tól kezdve, mintha hátba támadták volna a közösséget a döntéssel. Sértett diplomaták és politikai vezetők húzzák fel az orrukat, fenyegetve Londont és a briteket, hogy meg fognak fizetni ezért, s ne számítsanak kedvező elbánásra. Mintha a demokrácia feladata az volna, hogy mindig egy bizonyos eredményt produkáljon. Az Európai Unió egy kísérlet, egy elképzelés, csúnyább szóval egy termék. Mindenhol népszavazáson döntöttek arról, hogy megveszik-e. Aztán volt, ahol nagyon bevált ez a csillagos-kék megoldás, máshol viszont itt is sajgott, ott is szorított. Nem feltétlenül a vásárló a hibás, ha nem akarja tovább használni, ha nem hisz abban, hogy a megfakult szín újra élettel telik meg, hogy a csillagok újra ragyogni fognak.
Az Európai Unió sikertörténet, de kudarc is lehet belőle, ha a válságkezelés helyett orrukat felhúzó hisztérikák kezébe kerül a tárgyalás levezetése. Itt a csatorna mindkét oldalára érdemes tekinteni, hiszen a brit birodalmi gőg ugyanolyan akadálya a békés elválásnak, mint a kontinentális megbántottság, ez pedig senkinek sem áll érdekében, aki elmúlt nyolcéves. Persze ott a másik megoldás is, hogy nem veszünk tudomást arról, mi történt, és hagyjuk, hogy valahogy magától megoldódjanak a problémák. Ahogy a majmok teszik.