Nehéz értelmezni az uniós vezetők bevándorláspolitikáját. Szavakban az illegális bevándorlás megállítására törekszenek, tettekben az Ázsiában és Afrikában élőket vonzzák Európába. Berlinben, Brüsszelben és Strasbourgban a külső határok védelmének fontosságáról beszélnek. Az afrikaiak megsegítését, hotspotok felállítását ígérik. A gazdasági migránsok hazatoloncolásának felgyorsítását sürgetik. De mire hangot adnánk elégedettségünknek, újra visszatérnek a kvótákhoz. A menekültek elosztásához. A legális bevándorlók betelepítéséhez. Az ellenállást tanúsító tagállamok megbüntetéséhez. Az uniós források megvonásához. Szankciók bevezetéséhez.
Úgy tűnik, ennek az őrületnek sosem lesz vége. Meg kell barátkoznunk azzal a gondolattal, hogy a tömeges bevándorlás már rég nem Európa humanitárius kötelességének a teljesítéséről szól. A Törökországból útnak induló szíreket és irakiakat még csak-csak menekülteknek lehetett tekinteni. Azért csak-csak, mert a menedékhez való jogukat abban a pillanatban elvesztették, amikor az első biztonságos országból – nevezetesen Törökországból – útnak indultak. (Az 1956-ban elmenekült magyarokkal vont párhuzamok ezért is sántítanak, hiszen honfitársaink nem gázoltak át Ausztrián, hogy eljussanak Németországba.)
Az Eritreából elinduló, Szudánon keresztülgyalogoló, Líbiába érkező, onnan gumicsónakkal a tengerre merészkedő, vészjelzést leadó és végül az olasz partoknál kikötő bevándorlókkal azonban már végképp nem Európának kellene törődnie. Meddig terjedhet egyáltalán Európa tűréshatára? Kinek a biztonságáért és jólétéért vagyunk felelősek? Kit kellene még befogadnunk? A Bangladesbe menekülő rohingyák százezreit? A Szöulba szökő észak-koreaiakat? A kubai migránsokat? A mexikóiakat? Nigériai gyermekek millióit, akik még meg sem születtek?
Európa menekültpolitikája már rég nem a humanitárius segítségnyújtásról szól. Azóta pláne nem, hogy Magyarország, Ausztria és Macedónia jóvoltából lezárult a balkáni migrációs útvonal. Európa menekültpolitikája ma már csak a szavak szintjén szól a bevándorlási hullám korlátozásáról és a menedékre jogosultak megsegítéséről. A tettek azonban arra világítanak rá, hogy a háttérben gazemberek és bűnözők bizarr szövetsége hajt végre egy lelketlen emberkísérletet.
Embercsempészek, maffiózók, civil szervezetek, politikusok, pártok, üzletemberek, vállalkozások, lobbiszervezetek fogtak össze – akarva-akaratlanul – azért, hogy ártatlan emberek ide-oda pakolásából húzzanak politikai és pénzügyi hasznot. Állásajánlatokkal, munkanélküli-segélyekkel, jóléti szolgáltatásokkal, rengeteg pénzzel, álomvilággal kecsegtetik őket. Mint a bankok az ügyfeleiket. A marketingesek a termékbemutatók közönségét. A fogadóirodák a pénzüket elherdált alkoholistákat. Ők pedig elhiszik a hazugságokat. Utolsó filléreiket egy emberekkel tömött gumicsónakra költik, tudván, útjuk a tenger mélyén érhet véget.
Az uniós vezetők emberek millióit akarják Európába telepíteni. Importálni, mint valami árut. Hamburgba, Palermóba, Mosonmagyaróvárra. Akaratunk ellenére. Kelet-Európa akarata ellenére. A túlzottan akadékoskodó tagállamokat megbüntetnék. Az uniós vezetőket ugyanis a tiltakozás és a józan ész nem hatja meg. Mert az uniós vezetők vagy inkompetens bolondok, vagy a maffiózók és embercsempészek tevékenységét megkönnyítő aljas gazemberek.
Az Európai Parlament tegnapi szavazása bebizonyította: a menekültipar él és virul. Mi pedig nem tehetünk mást, mint akadékoskodunk, tiltakozunk és minden lehetséges eszközzel megálljt parancsolunk a korlátok nélküli tömeges bevándorlásnak.