Folytassák, csak folytassák! – mondta Linda Fabiani, a skót parlament ülését vezető tisztviselő azt hallván, hogy Londonban a parlamentben leállt a tárgyalás mind a brexitről, mind a skót függetlenségről. Csak a megszokott munkamenet. Az élet ilyen, vagyis most, 2017-ben, Európa nyugati felén így élünk, így él Brüsszel, Párizs, Nizza, Berlin, és így él London, a nagy testvér, ahol bármikor lecsaphat a halál.
Akármelyik autó gyilkost szállíthat, aki épp utolsó útjára indult, hogy találomra magával rántson néhány embert, mert évforduló van, egy másik véres nap évfordulója. Egy kicsi ugrással távolabb a belgák királya hajt fejet azok előtt, akik felszálltak azon a napon a metróra, akik kint voltak a reptéren, és már soha többé nem jutottak fel a járatukra. Sírnak Brüsszelben, sírnak Londonban, hiszen ma, 2017-ben ez a megszokott munkamenet.
London pedig szólít, a távoli városokba is elhallatszik a hangja, háborút hirdettek, jön a jégkorszak, jönnek a halál zombijai, a város pedig megfullad. Mindenki hallja a hívást, akinek van füle, aki érzi a zsigereiben. Van, akit elborzaszt a hívás, aki nem akarja, hogy megfulladjon a város, de vannak, akik maguk is beállnak a tántorgó élőhalottak közé, és beülnek az autóba, hogy gyilkoljanak. Hiszen ez a terror, a félelemkeltés szörnyű művészete.
A tántorgókat figyelő politikusok automata részvétnyilvánító applikációt használnak már a telefonjukon, amely bölcs közhelyekkel tölti ki az üvöltő semmitmondást, amit ki tudnak préselni magukból.
Ezredszer elmondják, leírják, kitwittelik, hogy mindenkit megtámadott a szörnyű ellenség, a rendszert, amely a szabadságra épül, és nem fog megfélemlíteni minket senki. Tengernyi vér árán tanultuk meg, hogyan lehet hosszú és szívhez szóló reakciókat írni, amelynek mindig az a vége, hogy alapvetően minden jól működik, csak össze kell fognunk a sokszínűségben. Pedig valahogy mégis eljutottunk oda, hogy a halál zombijai itt kószálnak az utcákon, valahogy felébredtek, kijöttek a föld alól, és sokan, rengetegen vannak. Mert van, ahol nagyon fogékonyak a hívásra, ahol a tagadás jelenti az élet értelmét, ahol az értéktelenség az érték.
Nincs olyan társadalom, ahol a hatóságok meg tudnák akadályozni a lakosság segítsége nélkül a terrorakciókat. Ő a gyilkos, ő a felelős, nem az ártatlan áldozatok, nem a rendőrök, nem a forgalomirányítók vagy a járókelők. De minden terrorakció egy tünet, amelyet alaposan meg kell vizsgálni, hogy ne követhesse újabb és újabb vérfürdő az előzőt.
De mégis vak és süket minden vezető, minden döntéshozó, mert kivesznek három zombit a tömegből, a többi pedig ugyanúgy tántorog végig a folyóparton, hogy végrehajtsa a rá szabott feladatot. Tüneti kezeléssel csak azt érjük el, hogy azelőtt sikerül lemosni a vért az útról, mielőtt újra összevérezné azt a következő támadás, de semmi esetre se sikerülhet megállítani a gyilkosokat. London szólít, Párizs pedig megy, Berlin követi, Nizza beáll a sorba, Brüsszel utánuk tántorog. Budapest? Nem, Budapest marad. Prága is hallja, Varsó is hallja, Bukarest és Belgrád is hallja, de valahogy itt nem remegnek meg a szívek, nem akarja senki megfojtani a városát.
Ott vagyunk Európa országútján, amelyet általában kevéssé szerencsés történelmi fejlődésű országnak szokás nevezni, de itt nincs meg az az öngyilkos düh, amely a szerencsésnek kikiáltott szegletben egyértelműen megvan.
Talán épp az a szerencse, amely mellőlünk hiányzik, az szülte meg ezt a magából kifordult zombihordát, akik annyira érzékenyek a hívásra. London mindig szólítani fog mindenkit. Nekünk kell nemet mondanunk.