Németország ismét meghódította Európát. Ez a realitás. Nem a hadseregével, nem katonai erővel, hanem gazdasági befolyásának lappangó kiterjesztésével. Olyan csendben történt mindez, hogy észre sem vettük.
Negyedszázaddal a hidegháború vége és hetven évvel a második világégés után újra német dominancia van, holott éppen ezt kívánta megakadályozni Európa.
Kontinensünket ma a német ipar, a kínai tőke, az amerikai ideológia s – egyre kevésbé – az orosz gáz tartja befolyása alatt. A Németország ellenpólusát jelentő Nagy-Britannia és Franciaország elvesztette tekintélyét. Mindannyiunk sorsa tulajdonképpen egyetlen embertől függ. A neve: Angela Merkel.
A helyzet természetesen nem ilyen egyszerű, a világpolitikai és -gazdasági folyamatok ennél sokkal bonyolultabbak. Kétségtelen tény azonban, hogy az újraegyesült Németország már nem csak lakosságszámában jelképez hatalmas erőt. Berlin ma minden más európai főváros számára iránytű. Izgatottan figyeljük a német politika minden rezdülését, hiszen tudjuk, ez határozza meg az Európai Unió jövőjét.
A görög válság kezelésének módja, a menekültpolitika, a szorosabb uniós integrációra való törekvés, az Oroszországgal való partneri viszony fenntartása mind-mind Berlin elképzelései szerint történik. Már csak idő kérdése, hogy Németország – feladva történelmi szégyenérzete miatt folytatott eddigi politikáját – katonailag is újra megerősödjön. Erre a geopolitikai helyzet kényszeríti rá, hiszen a NATO legnagyobb hadseregeivel rendelkező országai közül az Egyesült Államok, Törökország és Nagy-Britannia egyre inkább elfordul Európától.
Hogy Németország újbóli megerősödése jó-e Európának, az a jövő kérdése. Hogy maguknak a németeknek kedvez-e a jelenlegi helyzet – a gazdasági stabilitás, a jólét, az alacsony munkanélküliség, a látványos német futball, a finom bajor sör, a gyönyörű Mercedesek –, arról egész Európa meggyőződhetett vasárnap, amikor Angela Merkelt harmadszor is újraválasztották. A jelen sorok írásakor irányadó exit poll szerint a hatalmon lévő két párt megkapta a szavazatok nagyjából felét, a kormánypártok ideológiáját képviselő két alakulat – a Zöldek és a liberális FDP – pedig a voksok közel húsz százalékát.
A kormánypártok kisebb népszerűségvesztése ellenére nincs protesthangulat Németországban. Még a csődöt mondott Willkommenskultur sem fordította a lakosságot a kormány ellen. Az egyetlen valamirevaló ellenállást, a status quóval való elégedetlenséget ma a bevándorlásellenes AfD-re adott – újfent csak az exit poll szerint – tíz százalék feletti eredmény jelképezi.
A helyzet az, hogy ma már szinte mindegy, ki irányítja Németországot. A robusztus német ipar és a virágzó gazdaság megoldotta a mindenkori berlini vezetés számára azt, hogy megkerülhetetlen erő legyen az európai politika alakításában. Szokás mondani, hogy Angela Merkelnek ma nincs alternatívája. Pedig van: Martin Schulz, Wolfgang Schäuble vagy Horst Seehofer valószínűleg ugyanolyan pragmatizmussal, a német érdekek figyelembevételével igazgatná Németországot, és törekedne jó szövetségesi viszony fenntartására a szomszédos államokkal. Tudják, hogy Oroszországot hosszú távon nem érdemes elszigetelni. Tudják, hogy Magyarország megbüntetése hosszú távon nem kifizetődő. A németek csupán azért választották újra Merkelt, mert ő ennek a stabilitásnak a megtestesítője, személye a kiegyensúlyozottság jelképe.
A kampány során, a vita hevében elhangzott indulatos fenyegetéseket ezért el kell felejteni. Németország a hűvös pragmatizmus útján halad tovább. Ez a realitás. Mi, európaiak pedig csak abban bízhatunk, hogy ezen az úton a mindenkori berlini vezetést nemcsak a német, hanem az európai érdek is vezérli.