Vasbeton akadályok, páncélozott járművek, csőre töltött karabélyok és persze pattanásig feszült idegek – nem valami távoli, egzotikus hadszíntérről tudósítanak ezek a képek, hanem talán annál is ingatagabb vidékről: Európa adventi vásárairól. A kandírozott édességek, a karácsonyfadíszek és a forralt boros üstök között katonák, terrorelhárítók cirkálnak ezekben az órákban Berlinben, Drezdában, Bécsben és a budapesti Vörösmarty tér híres kézműves vásárán is. Nincs most olyan zuga semelyik városnak és semelyik szertartásnak, ahol biztonságban érezhetné magát egy európai. Otthonosnak és bevehetetlennek hitt tereinken, ünnepeinken mindent átjár a rettegés az újabb kamionos mészárlástól, netán öngyilkos robbantástól, elrejtett szöges bombától meg ki tudja, miféle álcázott halálgépezetektől – egy sötét hatalom cinikus, barbár és egyelőre alig elhárítható csapásaitól.
Nehéz értelmezni, még nehezebb elfogadni ezt a változást. Ahogy veterán Kelet-járóként még most is keservesen nehéz elfogadnom, hogy az a Kelet, ahol évtizedekig kalandoztam, néhány hónap alatt szertefoszlott, majd beláthatatlan időre bezárult. És hogy azok a derék „keletiek”, főként muzulmánok – de a legősibb keresztény felekezetek tagjai is – ma már nem léteznek, esetleg a föld alá, katakombákba szorultak vissza, vagy éppen mindenüket felhagyva Európa szürke zónájában tengődnek. Nehéz elfogadni, hogy most a muzulmán szó Nyugaton – bevallva vagy a politikai korrektség jegyében bevallatlanul – félelmet és bizalmatlanságot vált ki, pedig néhány éve számunkra még a vendégszeretetet, a kérdőjelek nélküli magyarbarátságot, a múlt és a hit ünnepélyes tiszteletét jelentette.
Ez a világ azt kínálta, hogy ha isten háta mögötti anatóliai faluban jártunk, a fiatal török hodzsa szeretetteljes erőszakkal invitált bennünket családi ebédre, amikor megtudta, hogy magyarok vagyunk. Azt is kínálta, hogy a szíriai Palmüra romvárosában elvegyülhettünk a turisták között, hogy együtt bámuljuk meg az ókori oszlopsort, amelyet a napfelkelte fényei festettek halványpirosra – nem pedig az amfiteátrumban nemrégiben kivégzett szerencsétlenek vére. Háborítatlanul járhattunk a Szahara törzsei között a líbiai határvidéken, amely a migránsáradat egyik fő ütőere lett – kíméletlen embercsempészekkel és megannyi jelöletlen sírral.
Betérhettünk a selyemút karavánszerájaiba, vagy nyugodt szívvel mehettünk az iraki határ mentén vidám gyapotszedő kurdok közé, kirándulhattunk Libanon cédruserdeiben. Néha komor keresztények tessékeltek be az egykori Mezopotámia területén olyan templomokba, ahol Jézus nyelvén, arameusul folyt Isten tisztelete, és belépni a szentélybe már csak mezítláb lehetett, akár egy mecsetbe… Hogy a ma már porig rombolt Aleppó ezeregyéjszakás bazárjáról vagy nagymecsetének nyugodt, méltóságteljes szépségéről ne is beszéljek.
Mindazért jártuk a Keletet, ami Nyugaton már nincs vagy csak pislákol. Közvetlen emberi megnyilvánulásokért, a messziről jöttek iránti kendőzetlen kíváncsiságért, időtlen beszélgetésekért, hihetetlenül régi hagyományokért – és nem utolsósorban a bennünket bármelyik kis anatóliai faluban kiemelt vendéggé avató rokonságtudatért.
Ma már nem járjuk a Biblia földjét. Ma már ez a Kelet nincs vagy legalábbis elérhetetlen, helyette egyre szűkülő körökben közelít hozzánk egy másik, amelyik szeretné a régi helyét kitölteni fejünkben – de leginkább Európa szívében. Ez a Kelet betolakszik ünnepeinkbe, de még sajátjaiba is, hiszen, ha kell, mecsetekben robbant, elkötelezett muzulmánok torkát vágja el, amikor a szeretet és a megbocsátás – az iszlám számára is elengedhetetlenül fontos – parancsát a gyűlöletére és az ártatlanok gyáva gyilkolására cseréli. Ez a magát fundamentalistának, igazhitűnek, egyedül üdvözítőnek valló csoport valójában az ateizmus zászlóalja, elszakadt minden erkölcstől és eszmétől – mindentől, ami emberivé teszi az embert. És valódi ünneppé, nem vérfürdővé az ünnepet.
Itt az ideje a Születésnek.