Nem tudni, figyelték-e a szocialisták, hányan voltak rájuk kíváncsiak a majálison. Mert igaz ugyan, hogy az MSZP rendezvényén a házi konferanszié több ezer emberről beszélt, de ennek a tömegnek se híre, se hamva nem volt a papíron baloldali párt magas rangú vezetőinek fellépése ideje alatt. Szinte már unalmas évről évre megírni, hogy ennyire kevesen eddig soha nem voltak az esedékes nosztalgiapartijukon. De mit tegyünk, ha tényleg ez a helyzet és az idén ez a negatív trend minden eddigi lefelé tartó határt átlépett? Pedig minden adva volt a kicsit felturbózottabb társadalmi érdeklődésre. Jó volt az idő, Gyurcsány Ferenc lefújta az immár szintén menetrendszerű városligeti szektafelvonulását – tehát elvileg a DK-sok is ráfanyalodhattak volna az anyapárt összeröffenésére –, és a teli torokkal meghirdetett, populista népszavazási kezdeményezés is arra indíthatott volna sokakat, hogy kíváncsiak legyenek, mit mondanak a szocik a munka ünnepén. Erre tessék! Ha szuper-jóindulatúak akarunk lenni, pár százan ücsörögtek-ácsorogtak az emelvény előtt, amelyre nagy betűkkel a „Miénk a liget” felirat volt pingálva. Ez utóbbi kissé zavarba ejtő megfogalmazás, mivel olyan látszat kerekedhet, hogy az utódpárt újólag tulajdonjogot formál a munkásmozgalmilag monopolizált területre.
Akinek azonban volt szeme a látásra, felmérhette: ennyire sajnálatosan lecsúszott, deklasszált társaság eddig még nem toborzódott össze publikumpótléknak. Régebben ügyes húzásnak minősítették, hogy az MSZP szeánszát direkt összemosták az általános sátras-bódés-vásáros, eszem-iszomos bulival. Így aztán önkényesen a szocialista szimpatizánsokhoz számolták a jóval odébb kikapcsolódó családokat, bámészkodó, meg-megálló embereket is. Ez a trükk most visszaütött, mivel szinte demarkációs senkiföldje-övezet vette körül a valamikori nagy baloldali párt színpadát és ritkásan betelepített padsorait. Feltehetően a mozgalom vezetői is érezték ezt a homokkövet a gépezetben, mert Kunhalmi Ágnes budapesti elnök, majd Tóbiás József pártelnök minden szempontból kimerítő beszédei együtt sem tartottak tovább húsz percnél.
Itt kellene következnie a szónoklatok tartalmi elemzésének. Ezzel azonban túlzottan megemelnénk a jelentőségüket, amire pedig sem színvonalukkal, sem igazságtartalmukkal nem szolgáltak rá. Legyen elegendő annyi a közönségre gyakorolt fantasztikus hatásukról, hogy midőn Kunhalmi Ágnes éppen a polgári kormány úgynevezett tolvajlását ecsetelte, két homeless imidzsű illuminált alak ráncigálta egymást a kordon jótékony stabilitására támaszkodva, némileg ellopva a show-t a fővárosi elnöknő elől. Azt sem csupán mi hallottuk, amikor a baloldali pici pártok tüntetéseinek állandó szereplője, a monoton Orbán-kormány-gyalázó feliratokkal teleírt táblákkal pompázó öregúr „Éljen Molnár Gyula!” felkiáltással kommentálta Tóbiás József színre lépését. A pártvezér orációjának magával ragadó szuggesztivitásáról pedig sokat elárul, hogy egy konszolidált megjelenésű házaspár a szónoklat felénél tüntetően felkelt a helyéről és távozott. Mondani sem kell az eddigiek után, hogy taps alig hallatszott a rezignált közönség soraiból a meglehetősen kínos húsz perc alatt.
A jelek szerint az emberek megérzik, hogy annak a politikai alakulatnak, amely milliárdos lenyúlásokkal rágalmazza a kabinetet, miközben hatalombirtokosként bevett gyakorlattá tette a korrupciót, semmiféle hitele nem maradt. Hisz akik csökkentették a fizetéseket, a nyugdíjakat, felszámoltak, eladtak egész közszolgáltatásokat, termelési ágazatokat, egészségügyi és oktatási intézményeket, s a mai kormány által nyújtottak mellé további, immár irreális béremeléseket követelnek, csak egyféleképpen lehetnek szocdemek: szociális demagógokként.