Másfél év múlva általános országgyűlési választásokat tartanak Magyarországon, így egyre fogy az idő a kormányrúdért vetélkedő politikai pártok számára. A hátralévő hónapokban azt kell minden magát komolyan vevő erőnek bizonyítania, hogy érti a dolgát, felismeri a különböző társadalmi csoportok problémáját, és ha lehetőséget kap, hathatós megoldással szolgálna a gondot okozó jelenségekre.
A voksolás dátumát az ellenzék szemlátomást egyre közelebbinek, talán túl közelinek is érzi. Legyen szó bármilyen kormányzati intézkedésről, a kritikák, a borús jóslatok, a szitkok csak úgy repkednek minden irányba a baloldali sorokból. Egyszer arról hallani, hogy kevés az adócsökkentés, másszor a két számjegyű béremelést is alacsonynak mondják, megint máskor a nyugdíjasokért aggódnak a szószólók, s már az sem ritka, hogy a rezsicsökkentés nagyságával sincsenek megelégedve a véleményformálók. A verbális sortűz zárásaként pedig minduntalan az szerepel: a demokrácia sem olyan már, mint amikor az MSZP az SZDSZ-szel koalícióban kormányzott.
Azzal persze nincs probléma, ha az ellenzék kritizál, demokratikus keretek között tulajdonképpen ez az egyik legfontosabb feladata. A kemény baloldali mondatok azonban sokszor furcsának, némelykor érthetetlennek tetszenek. A különös jelleget a nem is olyan távoli múlt történései adják. Elgondolkodtató például, hogy azok aggódnak most a közkassza helyzetéért, akik nem egészen tíz éve államcsődbe navigálták az országot. Azok hiányolják az új munkahelyeket, akiknek döntései nyomán alig volt idehaza kenyérkereseti lehetőség. Azok méltatlankodnak a közterhek jelenlegi mértékén, akik saját kormányzásuk alatt szinte csak adóemelésről határoztak.
Persze arra is érdemes egy pillantást vetni, miből futja mostanság számottevő béremelésekre, a járulékok mérséklésére, a nyugdíjasoknak szóló egyszeri juttatásra. A választ könnyű meglelni, elegendő csak az államkincstárhoz befutó összegeket citálni. Ezekből ugyanis feketén-fehéren kiderül, hogy a 2010-es kormányváltás óta ezermilliárd forinttal emelkedett az éves forgalmiadó-bevétel, s még ennél is nagyobb plusz mutatkozik a nyugdíjak és az egészségügy anyagi alapját adó társadalombiztosítási befizetéseknél.
Az óriási tételek pedig leginkább két tényezőnek tulajdoníthatók. Egyrészt annak, hogy – jórészt a kormányzati intézkedések nyomán – többen dolgoznak, és a munkavállalók többet is keresnek: nagyobb összeg jut a létfenntartás költségeire, a gyermekek felnevelésére, adott esetben a kikapcsolódásra, a pihenésre. S – ami legalább ilyen fontos – az eladott árucikkek, a megrendelt szolgáltatások mind kisebb része marad rejtve az adóhivatal elől. Az online pénztárgépek rendszerbe állítása és a közúti áruforgalom hatósági ellenőrzése az utóbbi idők legnagyobb kihívásainak egyikére, a trükközés, az adócsalás visszaszorítására jelentenek hathatós megoldást.
Újszerű jelenség, az elmúlt negyedszázadra visszatekintve egyenesen üdítő fejlemény, hogy az állam ezúttal úgy próbál a polgárok anyagi helyzetén javítani, hogy előtte megteremtette annak fedezetét. Ezúttal nem a Világbank kölcsöne, a valutaalap pénze vagy a külföldi hitelezők könyöradománya adja a kormányzati intézkedések pénzügyi hátterét, hanem a honi gazdaság javuló teljesítménye és a feketézés letörése.
A különbség óriási. Nagyjából akkora, mint amekkora eltérés van a szavazatvásárló osztogatás és aközött, hogy az állam visszaadja a pénz egy részét azoknak, akik a summa előteremtésében szerepet vállaltak. Vagyis a társadalomnak és a gazdaság résztvevőinek.
Az összehasonlítás, a különböző időszakok és szereplők teljesítményének egymás mellé állítása eldöntheti a legfontosabb kérdéseket. Így akár a soron következő választásokat is.