Nem dőlt el semmi tegnap hajnalban: megrendezték ugyan az amerikai elnökjelöltek első televíziós vitáját, de a verseny továbbra is nyitottnak tűnik a választásig hátralévő hat hétben. A politika Super Bowljaként is emlegetett eseményen sem Hillary Clinton, sem pedig Donald Trump nem tudott annyira a másik fölébe kerekedni, hogy az behozhatatlan előnyhöz juttassa riválisához képest. Lesz még októberben két további vita, illetve előre nem látható események is formálhatják még a fej fej melletti korteskedés menetét.
Annyi biztosnak látszik: két Amerika-kép ütközött a New York melletti egyetem auditóriumában. Az egymással időnként össze-összecsapó jelöltek – akik ugyanakkor az agresszivitást és a vulgáris stílust ezúttal az öltözőben hagyták – teljesen máshogy láttatták a világ vezető demokráciájának címére igényt tartó Egyesült Államokat. Trump lepusztult, több elemében, például repülőtereit vagy a folyamatos chicagói lőfegyveres öldökléseket is tekintve a harmadik világot idéző Amerikáról beszélt, ahol helyre kell állítani a „törvényességet és a rendet”, míg Clinton legfeljebb finomhangolná a jelenlegi viszonyokat, szükségesnek tartva a különböző bőrszínű embercsoportok kapcsolatának javítását. Ezenkívül a zöldenergiában is nagyon hisz.
Clinton – fő erénye talán ez volt tegnap – nem szúrta hátba Obama elnököt, akinek egyetlen, igaz, egyben igen lényeges kormányzati pozícióját, a külügyminiszterséget köszönhette. Kérdés persze, milyen külügyminiszterségről beszélünk. Ugyanis a Clinton e-mail-botrányával és az Iszlám Állam felemelkedéséhez táptalajt kínáló közel-keleti fiaskóval terhelt sarzsi volt ez – ehhez érdemes elolvasni Joby Warrick Fekete lobogók című könyvét. Elvileg Trump – aki meglepetést meglepetésre halmozott az előválasztási sorozatban – a maga javára fordíthatná, hogy a felmérések szerint rendre az amerikaiak mintegy kétharmada állítja azt, nem elégedett az ország jelenlegi irányvonalával. Dühös, nagyon dühös emberek állnak mögötte – és nem tizenketten vannak. De – amennyire látszik – még nem is 70 millióan, amennyi voksra Trumpnak szüksége lenne.
Kérdés, hogyan tudná megnyerni őket. Ha nyerni akar, Trumpnak ütőképesebbnek kell lennie a következő két alkalommal a politikai vitákban gyakorlottabb, nyolc évvel ezelőtt már az „elődöntőig” jutott Clintonnal szemben. Több koherenciára is szüksége lesz a válaszaiban; Amerikában ilyenkor „tényellenőrök” hada szorgoskodik a vitapartnerek szavai körül.
Mi, európaiak addig is csak kibicelünk, a partvonalról figyeljük ezt a számunkra a legkevésbé sem közömbös kimenetelű versengést. Egy kissé mulatságos felmérés szerint a német közgazdászok 74:0,7 arányban inkább Clintont szeretnék a Fehér Házban látni. De nem német közgazdászok választják meg az amerikai elnököt. Európa a mostani vitaesten érintőlegesen is alig került szóba. De azért meghallottuk, amikor Trump azt mondta: Amerika nem lehet a világ rendőre, ahogyan a többi ország pedig nem lehet potyautas. A republikánus elnökjelölt nem tett le a NATO-ról. Ez örvendetes, de van itt még valami. Clinton Magyarországnak küldött, pontokba szedett ukáza óta nehéz elfogultság nélkül tekinteni a volt külügyminiszter és Trump vitájára, és ez érződik a magyarországi közéleti szereplők hozzáállásán is. Vannak, akik olyan Fehér Házat szeretnének, ahová magyar zenekarvezetők a kapcsolatrendszerüket felhasználva a kedvező válasz „jogos” reményében üzenhetik meg, mi szolgálná a honi politikai kisebbség érdekeit. Mi megkönnyebbüléssel olvastuk nemrég, hogy „háttérhatalom” nem létezik, de azért nem tartozunk az említett körbe.