Lyon és Toulouse már biztos, hogy életem végéig ott lesz a kedvenc városaim között, pedig jártam már egy-két tűrhető helyen az elmúlt hatvan évben. Az osztrákok bordeaux-i legyőzésének és a marseille-i heroikus, Izland elleni 1-1-nek a tudósítása kollégámnak jutott osztályrészül, én csak félúton kapcsolódtam be ebbe a lélegzetelállító kalandtúrába, amely a Garonne partjáig elröpítette annak aktív és passzívan ámuldozó (ezek mi lennénk, még a belgáktól elszenvedett nyolcaddöntős vereség után is euforikus állapotban a klaviatúrát püfölő újságírók) résztvevőit. De cseppet sem okozott gondot felugrani a száguldó vonatra, egy hete, Lyonba érve másodpercek alatt beszippantott e senki által sem remélt és jósolt – s valójában előzmények nélküli, hiszen ép ésszel senki sem jövendölhette volna meg az F csoport megnyerését – diadalmenet atmoszférája.
Nem, mert ezt a kiérdemesült veteránokból, javakorabeli profikból és az ifikorból épphogy kinőtt, itt-ott még érettségi előtt álló, de már három nyelven gördülékenyen nyilatkozó kölykökből összerakott válogatottat nem lehet nem szeretni. Mondjuk a szürke mackónadrágjával a tengerentúlon is divatot teremtő Király Gábor mindig is a szívem csücske volt, a West Bromnál és a Fulhamnél (s magától értetődően a Fradinál) is legendai státust élvező Gera Zoltán hasonlóképp, Dzsudzsákot is elfogadtam enyhe bulváros, celebes beütései, Lamborghini-összetörős, Zimány Lindá-s sztorijai ellenére, mert ballábas bombái nálam mindenre felmentést adtak. Azt azonban sohasem gondoltam volna, hogy még Szalai Ádámnak is megbocsátok – bár nincs kétségem afelől, hogy a Hannover centere remekül megvolt az én szimpátiám nélkül is –, félreteszem korábbi személyes ellentéteinket, annyira lenyűgöz a portugálok ellen nyújtott fáradhatatlan, hasznos és szélesebb összefüggésbe helyezve gólokat eredményező munkálkodása.
Ezek a csodás franciaországi napok mindent zárójelbe tettek nálam – és szurkolók százezreinél, talán millióinál –, ami az elmúlt három évtizedben történt. Irapuatót, az Izlandtól és Máltától elszenvedett gyalázatos vereségeket, a jugoszlávoktól két meccsen kapott tizenkét gólt, a tolódásos védekezést és az újságírók abszurd edzői rendreutasítását a sajtóértekezleteken.
De úgy néz ki, nem csak nálam. Friss az élmény, tegnap délben hangzott el az alábbi mondat a Magyar Sportújságírók Szövetsége által az Eb-ről tudósító újságíróknak rendezett toulouse-i díszebéden, Horváth Gábornak, a Hivatásos Labdarúgók Szervezete elnökének szájából. „Nehéz válogatottunk franciaországi szereplését másképp megközelíteni, mint érzelmi síkon – mondta a megannyi magyar futballkudarcot megért profi érdekvédő. – Honlapunkat böngészgetve szinte sokkol az a szeretetözön, amely otthonról és a világ minden tájáról árad játékosaink és az edzői stáb felé. Óhatatlanul jómagam is a hatása alá kerülök, de cseppet sem bánom, olyan jó megint gyermeki, önfeledt szurkolóvá átlényegülni. Harminc éve vártam erre a pillanatra!”
Akkor mi, szurkolóba ojtott sportújságírók mit mondjunk?! Végre megint européereknek érezzük magunkat, nem megtűrt kívülállóknak a földkerekség leginkább magával ragadó szórakoztatóipari őrületének kontinentális színpadán. Nem nyálcsorgatva kell pótcselekvés gyanánt szurkolnunk valamelyik, nekünk szimpatikus (spanyol/angol/francia/holland/horvát, a nem kívánt törlendő) külföldi válogatottnak, gyerekeink végre nem (csak) Messi-, Ronaldo-, Suárez- vagy Ibrahimovic-mezekben rúgják napestig a bőrt a játszótéren, mire hazaérek Frankhonból, remélhetőleg Dzsudzsák-pólós sihedereket is látok majd a sarki dühöngőben. (A fiamnak biztos, hogy veszek egyet, kerül, amibe kerül.)
És abban is biztos vagyok, hogy – valaha gyalázott, mára megdicsőült hőseinknek hála – jobb kedvű Magyarországra érek haza, mint amilyet június 20-án otthagytam.