A randalírozó szélsőbaloldaliak, a szétvert Hanza-város és több száz sebesült rendőr nyomán jó időre emlékezetes marad a G20-ak hamburgi csúcsa. Az elmúlt években már-már úgy tűnt, sikerül kordában tartani az erőszakos elégedetlenkedőket, akiknek az a legfőbb problémájuk, hogy rosszul és igazságtalanul kormányozzák a világot. Ez önmagában persze igaz; más kérdés, hogy az egyenlőtlenségeknek és igazságtalanságoknak nincsen közvetlen felelőse: hál’ istennek nincs egységes világkormány, noha – mint ahogyan az ismert vicc poénja tartja – „lenne rá igény”. A Húszak társaságának tagjai továbbá berendezkedésüket tekintve igen különböznek egymástól: Kanada nagyon nem olyan, mint Kína, és Szaúd-Arábia is legfeljebb vaksötétben emlékeztet Indiára.
A világ igazságtalanságának imamalomszerű felemlegetése nem túl eredeti szempont. – Az életben mindig van egyenlőtlenség. Az élet unfair – mondta egyszer J. F. Kennedy elnök. Természetesen üdvözlendő lenne, ha nemes és humánus szempontok szerint a világ vezetői – hiszen a G20-ak a föld népességének kétharmadát, gazdasági teljesítményének négyötödét képviselik – többet tennének az élhetőbb glóbuszért. Annak azonban semmi köze sem az igazságossághoz, sem pedig a demokráciához, hogy túlfejlett adrenalinszintű egyének szétzúzzák a hamburgi átlagember lakókörnyezetét, miközben a globális potentátok egy koncertteremben hallgatják Beethoven 9. szimfóniáját. Hamburg ezen a hét végén a szintén katasztrofális lebonyolítású 2001-es, genovai G8-csúcsot idézte – amelynek során halálos áldozat is volt –, ismét felvetve a kérdést: érdemes-e összehívni ilyen találkozókat, ér-e ennyit a szokásos, izzadságszagú záróközlemény, amely az egyetértések és az egyet nem értések – mint a párizsi klímavédelmi egyezmény – előre ismert pontjait rögzítik.
A helyzet az: szükség van az ilyen fórumokra; nem annyira az unalmas értekezletek és közlemények, hanem a személyes nexusok létrejötte miatt – más kérdés, hogy egy nagyváros szolgál-e a legalkalmasabb helyszínként. A sajtó egy része sajnos osztja a gyermekded szemléletet: ha Merkel kancellár látogat el Erdogan török elnökhöz, az természetes, hiszen fontos közös dolgaik vannak, ám ha a magyar miniszterelnök teszi ezt, akkor az két hasonszőrű politikus összekacsintása. Ugyanígy: ha Macron francia elnök meghívja magához orosz kollégáját, Putyint, az Párizsnak elnézhető „úri huncutság”, de ha a Kreml ura Budapestre látogat, akkor fújni kell a sípot, hiszen az orosz medve ismét betette ormótlan mancsát székesfővárosunkba.
Valójában az a természetellenes, ha a nemzetközi politika alakítói nincsenek kapcsolatban. Noha Hamburg jó időre a randalírozásról marad emlékezetes, a csúcs legjelentősebb mozzanata kétségkívül az volt, hogy most először találkozott, és kezet fogott Donald Trump és Vlagyimir Putyin. Ne nagyon lepődjünk majd meg, ha egyszer ez a fotó kerül be a történelemkönyvekbe. A világ – hisszük, jobbik része – fél éve várt erre a találkozóra, és ennek semmi köze az amerikai választási kampányba való orosz beavatkozáshoz vagy be nem avatkozáshoz. Az ugyanis tisztán amerikai belpolitika.
A világ abban bízik, hogy az elkövetkező évekre kialakulhat Trump és Putyin között egy jó munkakapcsolat. Ez egyrészt csökkentené a feszültséget, másrészt hozzájárulhatna olyan válságok rendezéséhez (Szíria, Észak-Korea stb.), amelyekben Moszkva és Washington akarata is megkerülhetetlen. Hogy aztán a hamburgi kézfogás – a Casablanca zárómondatával élve – „egy csodálatos barátság kezdete” volt-e, azt csak a jövő döntheti el – és meglehet, nem is olyan lényeges ez. Szőcs László