A politikai pártok legfőbb célja a hatalom megszerzése. Nincs ebben semmi rossz, ezt így tanítják a politológia szakos hallgatóknak is. Hatalom nélkül ugyanis egyetlen parlamenti helyekért küzdő alakulat sem tudja megvalósítani a programját.
A hatalomért való küzdelem ezért ebben a szakmában természetes, a kampányban elhangzó ígéretek valóságtartalma azonban már joggal lehet vita tárgya. Ebből a szempontból könnyebb a szavazó dolga, ha az adott politikusok teljesítményét már akkor letesztelhette, ha kormányon voltak. És ezzel elérkeztünk Gyurcsány Ferenchez és szektájához (hivatalos nevén Demokratikus Koalíció).
A párt a minap a következő közleményt tette közzé: „A mostani, 315 forint/euró árfolyam növelni fogja az inflációt és devizahitelesek tízezreit teheti tönkre. A törlesztőrészletek emelkedése elviselhetetlen terhet jelent az eladósodott családoknak, már így is rekordokat dönt a kilakoltatások száma.
Az új kormány feladata lesz a forint stabilitásának biztosítása és a devizahitelesek problémáinak megoldása.”
Akkor csapjunk a közepébe. Egy: Magyarországon már nincsenek devizahitelesek tízezrei. Kettő: Az infláció jelenleg 2,5 százalék, azaz még a Magyar Nemzeti Bank 3 százalékos céljától is odébb van. Három: Gyurcsány Ferenc már bebizonyította, hogy hatalomban egyáltalán nem tudja a forint árfolyamát stabilizálni, ráadásul ha valaki, akkor ő egyetlen egy lépést sem tett a devizahitelesek megsegítéséért.
Nem egyszer írtuk le, de ezek szerint nem elégszer.
A 2010-től kormányzó kabinet lépések sorozatával igyekezett az adósokat kihúzni a gödörből. Ezért volt lehetőség a kedvezményes végtörlesztésre, ezért vezették be az árfolyamgátat, ezért korlátozták a további devizahitelek felvételét, ezért hozták létre a Nemzeti Eszközkezelőt, ezért vezették be a családi csődvédelem rendszerét és nem utolsósorban ezért forintosították a devizahiteleket. Az utóbbi kapcsán hangsúlyozom: bár nem a felvételkori árfolyamon, de nem is az aktuálison, hanem kedvezményesen.
Azt sem szabad elfelejteni, hogy az Orbán-kormány ebben a kérdésben elment a falig, már ami a hazai és az uniós jogi kereteket illeti. Ha nem így tett volna, akkor persze azt a vádat hallgathatta volna, hogy Magyarország nem jogállam, és egyre távolabb sodródik Európától.
A devizahitelek átváltása sikeres volt, olyannyira, hogy a gyakorlatot igyekezett több állam is átvenni. Persze ez sehol sem ment vita nélkül. Amíg ez nem történt meg, addig az érintettek akármikor megkérdezték a bankjukat, hogy mennyivel tartoznak, ezt a választ kapták: többel, mint korábban.
Valamint azzal szembesülhettek, hogy a törlesztőrészletek folyamatosan emelkedtek. Ennek mára vége szakadt, mindenki pontosan tudja, hogy mennyit kell még fizetnie, és attól sem kell tartania, hogy egyik napról a másikra megduplázódik a havonta leperkálandó összeg. A hazai bankrendszer is megszabadult a kockázatos hitelek jelentős részétől, a kiszámíthatósággal mindenki nyert.
Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy sokaknak nem jelent továbbra is nehézséget a kölcsön rendezése. A kormány azonban soha nem mondta azt, hogy olyan döntésre törekszik, melynek eredményeként a felvett devizahitelt nem kell visszafizetni. Miért is tette volna? Mit szóltak volna például ehhez mindazok, akik forintban adósodtak el? Ráadásul olyan támadás érte volna az országot a nemzetközi pénzvilág részéről, hogy arról kár is beszélni.
Azok a baloldali politikusok, akiknek nyolcéves országlása alatt korlátok nélkül folyhatott a lakosság adósságcsapdába kergetése, jobban tennék, ha hallgatnának. Ők vergődnek ugyanis hitelválságban vagy pontosabban: a hitelesség válságában.