Azt mondja a kis Orsi – az utcában lakik, szeptemberben megy elsőbe –, hogy nagyon várja az iskolát, majd jól elveri az összes buta fiút, de előtte még megnézik a tűzijátékot, aztán mennek egy hétre nyaralni. Aha, mondom, és vajon miért rendeznek tűzijátékot? Azt nem tudom, rántja meg a vállát, aztán felcsillan a szeme, azért lesz tűzijáték, mert István királynak szülinapja van, ennek mindenki nagyon örül, ő is örül, csak a tűzijátékot nem szereti, mert félelmetesen durrog.
Hol nyugszik István király? Jó kvízkérdés, fel kellene tenni valamelyik elmegyenge tévévetélkedőben, ahol időre kell a pingponglabdákat pohárba dobálni, de nem a kis Orsinak, hanem felnőtt embereknek.
Aki tudja a helyes választ, jóvá lehet írni neki egy pingponglabda-találatot. A jó megoldás: István király nem nyugszik sehol. István király nincs. Volt valaha, ahhoz nem férhet kétség, de már hosszú évszázadok óta nincs. Nem tudjuk, hová lett, kinek volt útjában az államalapító. Azt se tudjuk, mikor tüntették el. Az biztos, hogy 1083. augusztus 20-án még megvolt, hiszen a szentté avatás szertartásához kiemelték a maradványait az egyébként vízzel színültig telt sírból (és megszabadították a jobb karjától, de később az is eltűnt, maradt belőle az ökölbe szorított kéz, igaz, gyűrű nélkül, mert annak is nyoma veszett).
A fehérvári királyi temetkezések sorsa szó szerint rémregény. Ami történt, arra nincs mentség. Az ásatásokon előkerült csontvázakat Henszlmann Imre orvos, régész 1874-ben egy kriptába hordatta, ott rejtőztek hat évtizedig, majd ezeket az ereklyéket 1938-ban tekintélyes szakemberek újságpapírba csomagolták, 83 darab faládába pakolták, és elraktározták egy másik kriptába. Ezt a sírhelyet, vagy inkább tömegsírt aztán 1984-ben nyitották fel, s megpillantották a négy sorban egymásra pakolt, megroggyant ládákat, a két alsó sor szennyvízben állt.
Korábban már alapfalig elhordták különböző építkezésekhez a bazilika leomlott köveit, a királyi temetkezési kápolnák maradványait. III. Béla és Antiókhiai Anna sírját véletlenül – ivóvizet keresve – találták meg 1848-ban, ha ugyan ők feküdtek benne, mert a sírmellékletek alapján erről nem minden régész van meggyőződve. Így aztán a székesfehérvári romkert is inkább csak kert.
Tizenöt uralkodó maradványait kellene őriznie, de egyet sem őriz, de nem azért van így, mert Alba Regián átok ül, hiszen máshová temetett királyaink sincsenek meg. Ellovagoltak a csillagporos úton oda, ahonnan jöttek – ez mégiscsak jobban hangzik, mintha az utókor soha jóvá nem tehető barbárságát, enyves kezét tennénk felelőssé. Vagy a történelem viharait! A török hódoltságot, vagy János Zsigmond erdélyi vajda protestáns hajdúit, akik Nagyváradon széthajigálták Szent László lovagkirály csontjait, márványkoporsóját pedig morzsává törték.
De ne legyünk ünneprontók, ne most emlegessük a balsorsot, örüljünk annak, ami megvan, például az állam, amelynek létrejötte a pogány Vajkból Istvánná lett királyunk nevéhez fűződik. A gyökereinkről van szó, a magyar történelem legtávolabbi tartományáról, amely még belátható. István tűzzel-vassal megroppantotta a törzsiséget, keresztény monarchiát teremtett, s az államalapítással esélyt adott a Kárpát-medencei népek túlélésének. Az utána jövők pedig azon dolgoztak, hogy ne engedjék a művet összeomlani. Ez sem volt kis feladat, az ármány, az összeesküvés, a hatalom mindenáron való megszerzése vörös fonalként szövi át a magyar történelmet. Eszünkbe jut például IV. Béla, akit második honalapítóként is emlegetnek. Rogerius krónikájában olvasható, hogy amikor hírnök jelentette Esztergomban a tatár sereg közeledését, az udvar egy részével, a bárókkal madarat lehetett fogatni, annyira örültek a király bajának.
Holnap sokfelé lesz tűzijáték, ünnepi beszéd, nyilván az ellenoldal megpihen, szünnapot tart, méltón emlékezik az államalapításra, s nem tekintget reménykedve a kapu felé, hátha hírnök érkezik.
Elvégre már nem élünk a középkorban.