Ankara az utóbbi egy évben rohamosan távolodik szövetségeseitől, ezt a veszélyes folyamatot a kudarcos puccskísérletet követő szisztematikus tisztogatások és a Nyugat-ellenes kardcsörtetés még inkább felgyorsította. Törökország szinte korlátlan hatalmú vezetője, Recep Tayyip Erdogan a feszültségek közepette Moszkva barátságát keresi, mivel az oroszokhoz való közeledés ellensúlyként szolgálhat a Washingtonnal és az Európai Unióval folytatott vitái során. Hiába a széles körű hazai felhatalmazás, külső támogatás nélkül nem sok esélye lenne a török államfőnek, hogy elérje céljait a nemzetközi porondon. Ezek pedig történetesen épp az ország NATO-szövetségeseivel szemben jelentkeznek, így logikus, hogy Erdogan egy „blokkon” kívüli szereplő bevonásával igyekszik megerősíteni tárgyalási pozícióit.
A történelminek szánt szentpétervári látogatást azonban nem csak a török politikai elithez közel álló véleményformálók által főgonosznak kikiáltott Egyesült Államok, illetve a törökországi demokrácia állapota és a kisebbségek helyzete miatt aggódó nyugat-európaiak élik meg fricskaként. Az Európai Unió több kelet-európai tagállamának is komoly, közvetlen fenyegetést jelent Moszkva agresszív politikája. A valóságos erődként működő balti-tengeri orosz exklávé, Kalinyingrád szomszédságában Lengyelország, Litvánia, valamint az északabbra fekvő Lettország és Észtország vélhetően igencsak zokon veszi, hogy katonai szövetségese éppen azzal az állammal egyezkedik, amelynek közelmúltbeli intézkedései miatt egy esetleges konfrontáció valós veszélye fenyegeti.
Természetesen nem konvencionális összecsapásra kell itt gondolni. 2007-ben Észtország már kapott egy adaggal a XXI. századi orosz hadviselésből, amikor is az ország informatikai rendszerét szinte teljesen blokkolták, de elég pár száz zöld emberke is, mint ahogy azt a Krím félszigeten láthattuk. Azt csak az olvasó képzeletére bízzuk, hogy a jelentős orosz etnikai kisebbségű balti államokban milyen bomlasztó akciókat vihetne véghez a módszereiről messze földön hírhedt orosz polgári és katonai hírszerzés.
A Nyugat-ellenes hangokkal övezett új, Moszkva-barát török politikai fordulat már csak azért is csalódás lehet egyes NATO-tagoknak, mert a szövetség egyöntetűen Törökország mellé állt az orosz vadászgép novemberi lelövését követően, annak ellenére is, hogy zárt ajtók mögött, az észak-atlanti tanácsban jelezték kritikájukat Ankarának. A korábban rendkívülinek ítélt incidens azóta szinte elvesztette jelentőségét, Erdogan – bár nagyon körmönfontan fogalmazva, de – bocsánatot kért az esetért, a török légteret védő F–16-os harci repülő legénységét pedig nem kerülte el a sikertelen államcsínyt követő leszámolás. A török politikai vezetés valóságos árulásként tekint az országban jelentkező aggasztó folyamatokkal szembeni külföldi kritikákra. Varsó vajon miként értékeli, hogy NATO-partnere stratégiai partnerség kialakítására igyekszik Moszkvával?
Európa könnyen harapófogóban találhatja magát, ha folytatódik az elhidegülés Ankara és az Európai Unió között. Oroszország egyre növekvő szerepe mellett, amelyet az EU egyedül képtelen ellensúlyozni, a belső iszlamista fenyegetés is komoly kihívást jelent kontinensünknek. Mindezt tovább súlyosbíthatja egy ellenséges Törökország, amely útjára engedheti a területén rekedt bevándorlók tömegeit. A szorongatott helyzet szerencsés esetben azonban elvezethet egy régóta várt közös európai fellépéshez is, amely új alapokat teremtve erőt adhatna a tagállamoknak az unió megreformálásához.