Tolmácsolni magyarról magyarra. Csipkelődni, felhördülni, cirógatni. Ha kell, nyelvet ölteni… (A rovatcímen kicsit vívódtam. Elismerem, nem igazán szép a szó – paca –, de talán visszaad valamit az irománya fölé hajoló, a „kalligrafikus renddel” dacoló, azt „lepacázó” jegyzetíró töprengő igyekezetéből.)
Noha fölöttem van, nem fog nyomasztani a vezércikk, bármennyire mennydörög is néha. Ő a vélemény, én a kétely. A hivatalos redakció és a lármás szerző. Így kerek a világ. Furcsa pár leszünk, de akár ki is egészíthetjük egymást. Bölcs királyok udvarában is elfért az udvari bolond. A vállalt kormánypártiság még nem szervilis bólogatás. Nem, dehogy kell itt megmondani a frankót, a publicistát amúgy sem erre találták ki, kis rovatomat sem ezért indítom. Kendőzetlenül, „pacásan” szeretném tudósítani a világot, milyen a látvány innen, a klaviatúra mellől. A műfaj kötetlen, karcolat, gúnyrajz, glossza, kroki, sírvers, bármi… Ha cimborát ér a fricskám, szeretném, ha tudná: érte haragszom, nem ellene. Az ember a szerettének is beolvas, ha kiérdemli…
A szerző, aki mától ide, a vezércikk alá költözik, csak a Magyar Idők szerkesztőségében számít új fiúnak, amúgy több évtizede kezdte a betűvetést – ami persze nem érdem, csak állapot. De máris túl nagy feneket kerítettem ennek az előszónak. Drága mesterem mondta anno: „Sose élj vissza az olvasó türelmével!” Most kirakom gyorsan a pontot. Holnap folytatom.