Miközben a jogalkotók manapság az adóügyi terhek csökkentésével próbálkoznak, az ellenzék őrültebbnél őrültebb ötletekkel áll elő – újramelegítve például a vagyonadó bevezetésének gondolatát. Konkrétan a miniszterelnöki posztra pályázó MSZP-s Botka László húzta elő ezt az oly népszerű ütőkártyát kampányindítónak is szánt évértékelő beszédében, mondván, a vagyonos rétegekre különadót kellene kivetni, a tehetős emberek többet vállalhatnának a közterhekből.
Lehet-e ennél népszerűbb gondolat? Első hallásra biztosan nem, hiszen régi jelszó, hogy fizessenek a gazdagok! A kérdés csak az, hogy ki a gazdag vagy a nagyon gazdag.
Merthogy Botka szövegeiből ez eddig nem derült ki. Nem tudhatjuk, hogy a szocialisták mit akarnak, de az megállapítható, hogy mit akartak korábban. Segítséget adnak ehhez azok a jogszabályok, amelyeket 2009 őszén, még a Bajnai-kormány idején fogadtak el az egyes nagy értékű vagyontárgyak adójáról. Nagy értékű vagyontárgynak tekintették például a harmincmillió forintnál értékesebb lakóingatlanokat. Ezek tulajdonosainak és haszonélvezőinek évente kellett volna adót fizetniük a központi költségvetés részére. Nem csodálható, hogy a rendelkezéseket elsöpörte a társadalmi felháborodás: több százan fordultak az Alkotmánybírsághoz (AB).
A megtámadott szabályok értelmében ugyanis végül a gazdagok közé tartozott volna szinte mindenki, aki valaha házat, lakást épített, vásárolt Magyarországon. Az akkori törvény, a hozzá kapcsolódó kormányrendelettel együtt, alapjaiban érintette és sértette az állampolgárok személyes törekvéseit, érdekeit, hiszen a többség egy élet munkájával szerezte meg „vagyontárgyát”. A vagyonadó fő teherviselői így a nyugdíjasok lettek volna, de kivették volna részüket az adózásból a fiatalok is, hiszen a lakáskölcsön nem csökkenthette az adóalapot.
Az elképesztően észszerűtlen vagyonadótörvény ráadásul arra kötelezte volna a tulajdonosokat, a haszonélvezőket, hogy adóbevallásukban az ingatlan forgalmi értékét tüntessék fel, mégpedig olyan összegben, amelyet eladás esetén kaphattak volna a vevőktől. Azt, hogy mennyit kaphattak volna, persze senki sem tudta, hiszen eladásról szó sem volt. Az adóhatóság azonban utólag, öt évig ellenőrizhette volna, vajon pontos számot közölt-e az adózó. Már tízszázalékos eltérés esetére is adóhiányt és adóbírságot írt elő a jogszabály. Mindezeket a jogbiztonság megsértésének minősítette az Alkotmánybíróság, a paragrafusokat pedig visszamenőleges hatállyal megsemmisítette. Az AB állásfoglalása szerint az adóhatóságot nem lehet feltételezéseken alapuló jogszabályok végrehajtásához eszközként használni.
Érdemes visszaidézni azt is, hogy a vagyonadótörvényt az akkori megszorító intézkedések részeként a Nemzetközi Valutaalappal folytatott kölcsöntárgyalások kapcsán fogadta el az akkori MSZP–SZDSZ többségű parlament. Kérdés, hogy most mi a szocialisták szándéka. Botka – burkolt fenyegetésként is felfogható – programjából ítélve még az is elképzelhető, hogy megváltozna az adóztatás filozófiája, az adóhatóság szerepe, s a közterhek nagy részét akár bizonytalan jellegű szabályokkal is újfent a magánszemélyekre és a hazai kisvállalkozásokra helyezné át a baloldali politika. Az adófizetőknek hét évvel ezelőtt már megvolt erről a véleményük.