A Budapesti Értéktőzsde felvásárlását követően érdemes feltenni a kérdést: kinek jó, hogy az állam a Magyar Nemzeti Bankon keresztül többségi részesedést szerzett a börzében? A politikai hovatartozás függvényében természetesen megoszlanak a vélemények, vannak, akik farkast kiáltanak, mondván, a kormány újabb intézményre tűzte ki önkényesen a zászlaját, az MNB pedig újabb trófeát helyezhet gyűjteményébe. Szakmai körökben jóval árnyaltabb a kép, alig akad olyan hozzáértő, aki ne értene egyet azzal, hogy a budapesti tőzsdének az eddigi formájában nem volt létjogosultsága. A részvényforgalom szánalmasan alacsony, és gyakorlatilag négy papírra korlátozódik, új kibocsátások évek óta nincsenek, sőt folyamatosan csökken a tőzsdén jelen lévő cégek száma.
Az is egyértelművé vált, hogy a korábbi osztrák tulajdonosok régen lemondtak azon terveikről, hogy a prágai, a bécsi, a ljubljanai és a budapesti börzék összefonódásával a régió vezető piacát hozzák létre. A szlovén tőzsde eladása után már a látszatát sem akarták fenntartani annak, hogy törődnének a magyar börzével, így csak idő kérdése volt, mikor adnak túl rajta. A kérők azonban nemigen tolongtak, hiszen pusztán anyagi megfontolásból nem igazán tűnt jó befektetésnek a közép- és nyugat-európai színtéren parányinak mondható magyar tőzsde.
A BÉT-nek megalakulása óta igencsak hányatott a sorsa, leszámítva azt az időszakot, amikor több állami vállalat privatizációja is a tőzsde keretei között zajlott. Azóta gyakorlatilag sorvadt. Ennek egyik oka, hogy a nagy pénzintézetek, pénzügyi szolgáltatók magánbefektetők által életre hívott piacot magára hagyta a politikai elit, így amolyan megtűrt intézménnyé vált, amelyet nemhogy ösztönzőkkel, de még barátilag sem támogatott a mindenkori vezetés. Ennek egyik oka lehet, hogy senki sem érezte igazán magáénak a piacot. Bizonyíték erre, hogy amikor az egyesületként működő BÉT részvénytársasággá alakult, és a papírok többsége három befektető kezébe került, egyetlen olyan hazai érdeklődő sem akadt – bank vagy befektetői kör –, amelyik érdeklődést mutatott volna iránta. Ekkor kerültek képbe az osztrákok, az akkori tulajdonosok pedig örömmel váltak meg pakettjeiktől, bízván abban, hogy a BÉT bekerül a nemzetközi körforgásba, és a régió egyik meghatározó szereplőjévé válik. Hogy nem így lett, az távolról sem a BÉT operatív vezetésének a sara, hiszen ahhoz képest, hogy milyen eszközök álltak rendelkezésre, a részvényesek rendre megkapták az éves osztalékot. Vélhetően ők érték el azt is, hogy nem gyorsult fel a lemorzsolódás.
A jegybank szempontjából rendkívül jó befektetés a börze megvétele, hiszen az eszmei értéket leszámítva olyan hozadéka lehet az ügyletnek akár már középtávon, ami gáláns hozammal kecsegtet. Az új tulajdonos nem titkolt célja – és immár érdeke is –, hogy felrázza az értékpapírpiacot, majd a BÉT-et megnyissa a kis- és közepes vállalatok előtt, a lakossági megtakarítások egy részét pedig a hazai tőkepiacra terelje. Az sem titok, hogy az állami vállalatok privatizációjának is fontos platformja lesz a részvénypiac. Az új befektetési lehetőségek és a friss tőke nagyobb forgalmat generál, a nagyobb likviditás és a bővebb választék ugyanakkor további tőkét vonz a piacra, és a folyamat ezt követően már önmagát generálja, amelynek jelentős gazdasági hatásai lehetnek. Bukarestben pél-
dául hasonló rendszerben építik a börzét, és látványos eredményeket sikerült elérni nagyon rövid idő alatt, hiszen a politikai érdek egybevág a tulajdonosi, valamint a piaci érdekekkel.
Persze a Munkácsy-festményt sem lett volna kötelező a jegybanknak megvásárolnia, ahogy a többi magyar műkincset sem, és vélhetően a tőzsde is elevickélt volna még egy darabig. Érthetetlen ugyanakkor, hogy a nemzeti vagyon gyarapítása miért vált ki itthon egyesekben nagyobb aggodalmat, mint az, ha elkótyavetyéljük értékeinket.