Mindig jól szórakozom a balliberális matekon, amikor a megmondóembereik igyekeznek a saját javukra fordítani a közvélemény-kutatások számait. Azokra a bravúros logikai talajgyakorlatokra gondolok, amelyek eredményeképpen azt az adatot, miszerint a választópolgárok 47 százaléka Orbán Viktort akarja a következő ciklusban is kormányfőnek, úgy lehet előadni, hogy az emberek többsége leváltaná a jelenlegi kormányt.
A statisztikai zsonglőröket egyáltalán nem zavarja az a körülmény sem, hogy a legfrissebb kutatás szerint a regnáló kormányfőt csaknem kétszer annyian látnák szívesen a következő ciklusban is ebben a pozícióban, mint a kihívójaként egyáltalán szóba hozható hat ellenzéki politikust összesen. Hiába vezetik a népszerűségi listákat minden kutatóintézetnél évek óta toronymagasan a kormánypártok, a vudupolitika ráolvasásbajnokai gátlás nélkül kormányváltó hangulatot vizionálnak.
A józan ész hívei gyakran gondolkodnak el azon, milyen súlyos, átláthatatlan köd ereszkedhetett az Orbán-fóbiások agyára, vajon miért produkálnak kifejlett elmegyógyászati kórképeket megnyilvánulásaikban. Ám ez tévút. Egyáltalán nem azért magyaráznak félre minden mérési adatot, nem azért vonnak le elképesztő következtetéseket minden eredményből, mert bolondok lennének.
Nagyon is tudatos manipuláció szándéka vezérli a közérzetromboló társaságot, aminek áldozatává válhat mindenki, aki nem figyel kellőképpen. Ezért fontos, hogy lelepleződjön az az álságos módszer, amely az idiótákat is beleszámítja a rezsimelsöprő kisebbség létszámába!
Az idióta a görög idiotész szóból ered. Azokat nevezték így, akik nem vettek részt a városállamok politikai életében. Vagyis aki nem tudja, nem válaszol, amikor politikáról kérdezik, aztán ténylegesen sem él szavazati jogával, amikor tehetné. Idetartozik általában a választásra jogosultak 30-40 százaléka.
Mivel jól láthatóan sem a néppártosodást célzó jobbikos cukiságkampány, sem az osztódással szaporodó baloldali alakulatok egymás táborát lerabolni próbáló összefogáslózungjai nem hoztak új szavazót senkinek, figyelmük erre a rétegre irányult.
Mindenki jelentős tartalékot feltételez a maga számára ebben a körben, rá sem hederítve arra a tényre, hogy itt azok vannak többségben, akik még életükben soha nem vállaltak politikai felelősséget semmiért.
Persze ne gondoljuk, hogy miközben nemes egyszerűséggel a saját gyülevész csapatukhoz csapják ezt a réteget, az ellenzéki pártok politikusait és holdudvarát eközben bármi is érdekelné a pénz és a hatalom görcsös akarásán kívül.
Például ha valóban zavarná őket a magyarországi szegények sorsa, akkor legalább abban megegyeztek volna a Fidesz-kongresszus kritikájaként megfogalmazott blődségük előadása előtt, hogy már most négymillió szegény van az országban, vagy csak három-, ami akkor lesz négy-, ha kormányváltó lázálmaik mégsem teljesülnének.
Az lett volna az igazi XXI. századi politikai válasz az eredményjelzőn villogó méretes kihívásra, ha sikerül a győzelme értelmét egész Magyarország nyertessé válásában megtaláló államférfiúi gondolathoz mérhető mondatot kipréselni magukból a kritikusoknak a fröcsögés és acsarkodás helyett. De ez most sem jött össze.
Az ellenzék módszere tehát világos, átlátható és velejéig romlott. Le kell tagadni minden sikert, el kell hazudni minden eredményt, az emberek irigységére, tudatlanságára játszva, kihasználva a legalantasabb ösztöneik energiáját gyűlöletet kell kelteni elsősorban Orbán Viktor, majd minden, őt segítő politikus és szakember, végül minden, őt megválasztó polgár ellen, miközben a gyűlölködők cinikusan gyűlöletkeltéssel vádolják meg áldozatukat.
Még szerencse, hogy az érintettek fele egyáltalán nem vevő erre az agymosásra.