Milyen mértékű, kinek kell befizetnie, s általában hogyan néz ki a jó közteher? Fogós kérdés ez, a válasz leginkább attól függ, hogy a válaszadó milyen pozícióból fogalmazza meg a maga véleményét. A kormányzat bizonyosan annak örül, ha kis gonddal nagy pénzt lehet beszedni, miközben nem szenvednek sérelmet a különféle társadalmi és gazdasági célkitűzések. Egészen másként látják a helyzetet a magánszemélyek és a cégek: az adófizetők leginkább azt tarthatják a legjobb adónak, amelyiket az állam nem veti ki, vagy kiveti ugyan, de nem kell befizetni. A politika szereplői pedig azokat a közterheket szerethetik igazán, amelyekkel a szavazók nagyobb csoportját maguk mellé állíthatják, vagyis amelyek révén felülkerekedhetnek a választási küzdelemben.
A baloldal pártjai és pártocskái valamilyen rejtélyes okból kifolyólag a személyi jövedelemadóban találták meg közteherviselési vesszőparipájukat. A több-kevesebb – inkább kevesebb – támogatást maguk mögött tudó szervezetek sok év alatt sem igen tudtak megbarátkozni az egykulcsos szabályokkal, ahogy azzal sem, hogy a családok a gyermekek számától függően kisebb-nagyobb – inkább nagyobb – összeget kapnak minden egyes hónapban adókedvezmény formájában. A baloldal hozzáértőnek nevezett köreiből így időről időre azt harsogják a nyilvánosság felé, hogy a mostani rendelkezések nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket.
– Nem születik elég gyerek – mondogatják vészjóslóan, nemigen véve tudomást arról, hogy a népességfogyás kétségkívül megszüntetendő problémája nem 2010-ben, a kormányváltás után alakult ki. Mindezt tetézi, hogy a valóság balliberális változatában egyre nagyobb méreteket ölt idehaza a leszakadás, a dolgozók mindinkább elszegényednek, mindezt persze úgy, hogy a gazdagok még gazdagabbá lesznek. Látható, hogy a szócsatát az ami egyszerű, az nagyszerű elv mentén próbálják megnyerni a bal felé húzók, kínosan ügyelve arra, hogy semmilyen adat ne zavarhassa meg a gondolatmenetüket.
Óriási szerencse, hogy a valóságnak olyan olvasata is létezik, amely számokkal, érvekkel, tényekkel alátámasztható. Így bátran fel lehet emlegetni a kiindulópontot, amely szerint ma a magánszemélyektől 15 százalék jövedelemadót von el az állam, miközben vaskos tízezreket és százezreket hagy a kisebb gyermeket nevelőknél, a papírmunka legnagyobb részét pedig az adóhivatal éppen az idén veszi át több millió polgártól. Szóba lehet hozni ezek mellett azt is, hogy a korábbi szocialista-szabad demokrata kormányzás alatt csak álmodni lehetett ilyenekről. Arról meg álmodni sem, hogy szinte mindenki találhat magának állást, aki dolgozni szeretne, miközben a bérek átlagos értéke évről évre emelkedik, ráadásul érzékelhető mértékben. Utóbbi folyamatok ma a nem balliberális értelemben vett valóság igen fontos szeletét alkotják. Olyan tényezők ezek, amelyek egy időben lökhetik előrébb az ország és a családok szekerét.
Rossz hír a helyüket – és a támogatóikat – bőszen kereső ellenzéki szerveződéseknek, hogy a korábbi idők tapasztalatai szerint nagyban befolyásolják a honi parlamenti választásokat a lakosság pénztárcájában maradó összegek.
A többség ugyanis józan módon, a maga érdekeit szem előtt tartva viszonyul a politikához, annak minden szereplőjéhez és azok minden mondatához. Ha jól megy a polgárnak, a családjának s a környezetének, hajlamos úgy vélekedni, hogy nincs különösebb ok a változtatásra, még akkor sem, ha egyesek hosszú éveken át rettegnek hol a demokráciáért, hol a szegényekért, hol pedig az européer gondolatokért. Ez is mutatja: vannak olyan helyzetek, amikor már a legvadabb lózungok sem segítenek.