Világszerte egy emberként tiltakozott az országok vezetőinek hosszú sora, amikor Donald Trump kijelentette, az Egyesült Államok mégsem vesz részt a nemzetközi klímavédelmi megállapodás teljesítésében. Amelyet Szírián és Nicaraguán kívül minden ország aláírt, az mégsem lesz kötelező Amerikára nézve, ez pedig legalábbis kérdésessé teszi a közös erőfeszítések sikerét. Azaz mégsem annyira közös ügy a klímaváltozás elleni küzdelem, ha Trump mostani lépését erről az oldalról nézzük. Ez azonban jelentősen leegyszerűsíti a valójában borzasztó bonyolult kérdést, amely ugyan valóban szól a környezetvédelemről, de inkább egy zöldre mázolt diplomáciai csörte.
Környezetet védeni manapság trendi. Divatos Teslával száguldozni, mert az környezetbarát és modern, szimpátiát kelt a szélkerék és a napkollektor, és még Leonardo DiCaprio is dörgő szavakkal ecsetelte, milyen fontos megvédeni közös hazánkat, a Földet saját magunktól. Korunk kapitalistája már nem kövér és monoklis, nem benzintemető limuzin hátsó ülésén utazik, hanem sportos, kerékpározik, és szelektíven gyűjti a szemetet. De egy ország nem modern vállalkozókból áll, hanem olyan emberekből, akik szénbányákban, környezetszennyező gyárakban dolgoznak, a tejet dízelmotoros teherautókkal szállítják a boltba, ezek felszámolása pedig súlyos milliárdokba kerül, amelyet nem feltétlenül engedhet meg magának minden ország.
India aláírta a szerződést, de az előttünk álló évtizedben 300-nál is több szénerőművet akar felépíteni, egyszerűen azért, mert ma is sokkal olcsóbb elégetni a hazai szenet és abból áramot adni az egymilliárd földönfutónak, mint befektetni szélparkokba, amely főként az észak-németországi szélkerékgyártók pénztárcáját hizlalja. Nem is volna életszerű, ha egy ilyen világméretű kampány mögött ne lennének nagyon súlyos érdekek, konkrétan forintosítható üzleti tervvel, lobbitevékenységgel, ügyesen elrejtett támogatási szerződésekkel.
Az amerikaiak kiválása az emberiségléptékű projektből azonnal eredményt hozott, így Kína és az Európai Unió gyorsan egymásra talált mint két, a klímavédelem mellett elkötelezett testvér. Ha ehhez hozzávesszük Angela Merkel korszakváltásra, az amerikai szövetség gyengülésére utaló beszédét, majd utána Narendra Modi indiai, s Li Ko-csiang kínai miniszterelnök berlini vizitjét két nap alatt, akkor hamar kopni kezd a zöld festék, és kiderül, itt is politikai-kereskedelmi érdekekről, erőviszonyok átalakulásáról, egymás kóstolgatásáról van szó, amelyet klímavédelmi köntösbe öltöztetnek. Donald Trump meg tudja indokolni, miért nem akar részt venni a közös ügyben, hiszen az az amerikai ipart rosszabb helyzetbe hozza, a cégeknek káros rövid távon, és mivel neki az Egyesült Államok egy részvénytársaság, nem politikusként, hanem cégvezetőként döntött.
De nagyon könnyen lehet, hogy ebben a helyzetben jobb lett volna, ha a számok emberének van egy nagyon apró emberi vonása, amely kicsit távolabb lát az azonnali profitcélokon. Nem, egyáltalán nem arról van szó, hogy koszos gyárak helyett zöldellő mezőket akarjon hagyni a jövendő nemzedéknek, hanem arról, hogy ne legyen egyedül a dacos erőfitogtatásban. Nem tudjuk, hogy az aláíró országok valaha is tartani fogják-e magukat a vállalásaikhoz, s csökkentik-e a szén-dioxid-kibocsátást. A hosszú távú terveknek a mai kor nem kedvez, húsz év alatt minden felfordulhat, a politikusok, pártok, sőt konkrét országok is eltűnhetnek. 2017-ben mindennap harcolni kell a fennmaradásért is, hiszen mindenki ezt teszi. Leonardo DiCaprio és Donald Trump is.