Ha egy hét múlva nem derül ki az idő, akkor ez legalább újabb húszezer menedékkérőt, húszezer újabb ügyiratot, húszezer helyet jelent a menekülttáborban. Húszezer olyan embert, akit az elvi megállapodás szerint rakosgatni fognak, mint egy zsák szenet. Ha már Görögországban van, akkor visszaviszik Törökországba, ahol bőszen épül már a hárommilliárd plusz hárommilliárd euró értékű kórház, óvoda és élelmiszerbolt. A gumicsónakkal Leszboszra érkező pakisztániakat így visszaküldik Törökországba, cserébe azonos mennyiségű, de szíriai pecséttel hitelesített szeneszsákot átdobnak a határon az álmok kék mezejű, aranycsillagos földjére.
Már maga az elmélet is riasztó, embertelen, méltatlan. Valamint teljesen megvalósíthatatlan. Hiszen az elvi megállapodás, de még a törvényerejű döntés sem akadályozza meg az emberek áradatát, a népvándorlás folyik, százezrek kelnek fel már Frau Merkellel a szívükben mindennap Lahorban, Csittagongban vagy Colombóban. Jóravaló emberek és alávaló csibészek egyaránt, olyanok, akik ki akarnak törni a szürkeségből, akik elhiszik, hogy Európa nekik is jár, csak úgy, alanyi jogon, ha már annyi ember szerencsét próbált és sikerrel járt. Nagyjából annyira hagymázas elképzeléseik vannak a világról, mint a brüsszeli vezetőknek, akik viszont könyvelői szemmel nézik a válságot. Senki se lesz képes emberek százezreit, akár millióit ide-oda terelgetni akaratuk ellenére, mert egy papíron így döntöttek fontos vezetők. A jogi kereteket meg lehet határozni, de ahhoz fizikai erőszak, fegyveres rendőrök, határőrök, őrhajóflották és betonfalak szükségesek, hogy valamilyen szinten működőképes legyen az ötlet.
Persze a török sajtó téved. Mert nincs elvi megállapodás. Magyarország kimondta, hogy nem vesz részt ebben az őrületben, erre pedig mindenki számíthatott, aki figyelt az elmúlt hónapokban. A szerbiai határon a kerítés megépítéséről tavaly június 17-én tett bejelentést Szijjártó Péter. A magyar külügyminiszter szerint Magyarország „nem várhat az EU-ra, hogy megtalálja a megoldást a bevándorlásra”. Azóta eltelt nyolc hónap, és az EU képtelen volt határozott választ adni a létét veszélyeztető válságra. Az országok, amelyek nem vártak, saját magukra számíthattak, s így maguk döntöttek a védekezésről. Magyarország úgy, hogy – ideiglenesen, jobb híján – kerítést húzott a határra, visszautasította a kvótát, s az elvi megállapodásra nemet mondott. Mert elemi érdekünk a védekezés. Igen, milliók jönnek. Ez nem populista lózung, nem politikai fegyver, ez egy nyolc hónapja hangoztatott, mára igaznak bizonyult jóslat. Az EU-csúcson Orbán Viktor kimondta, ahogy kimondhatta volna egy sor állam vezetője. De a magyar miniszterelnök politikai súlya nagyon sokat nőtt egyszerűen azzal, hogy nem szélkakas, nem forog arra, amerre mások irányítják, hanem pontosan tudja, mit vár el az ország.
Most a kompromisszumkeresés időszaka, a szakértők egyeztetése zajlik kicsi szobákban, különböző külügyminisztériumokban. Tíz nap múlva kincstári optimizmussal várja majd a sajtó a megállapodást. Davutoglu mosolyogni fog. Pedig itt senkinek sincs oka az ünneplésre.