Nem is kell tehát mást tennünk, mint hogy felidézzük, milyen értékek azok, amelyek nélkül a magyar állam nem létezne. Hisz augusztus huszadikán államiságunkat is ünnepeljük, amely egybefonódott szent királyunk örökségének ápolásával. István király az önálló államiságot is jelenti számunkra, ő teremtette meg azokat az alapokat, amelyek több mint ezer éve keretet adnak a magyar nemzet számára.
Mának szóló üzeneteket tartalmaz ez az életmű. Például azt, hogy a törvények tisztelete mindenek előtt való. István király olyan törvényeket alkotott, amelyek vasszigorral, de igazságosan tartották egyben egy keresztény állam sokszínű társadalmát. A magyarságba azóta is beleivódott a jogszabályok, az isteni és emberi törvények tisztelete. Amely előírja a család, az állam, a szűkebb és tágabb közösség védelmét.
Éppen ezért aktuális ma még inkább államalapító királyunk ünnepe. Mert éppen az állami önrendelkezési jogot akarják tőlünk elvenni. Mi történt volna, ha eleink számára elő akarták volna írni, kiket kötelesek beengedni? Mert hiába mondják ma egyes, magukat liberálisnak, toleránsnak mondó akarnokok, hogy pár ismeretlen identitású, kétes hátterű, menekültnek nevezett idegen beengedése és ellátása még nem jelenti önálló állami létünk feladását.
Ez csak az első kisujj lenne, ami után kellene az egész karunk. Ha magát az elvet elfogadnánk, már nem volna visszaút. Ha pár száz migráns jöhet, miért ne érkezhetne holnap pár ezer, holnapután több tízezer, majd százezer? Feltehetnénk a kérdést: milyen autonóm állam az, amelyről külső hatalmak rendelkeznek? Olyan, amely elherdálja, megtagadja a Szent István-i örökséget. Hát hogy lehetne önálló állam az, amely még azt sem mondhatja meg, kiket fogadhat be?
Akkor is voltak hasonló csábító szirénhangok, amikor István király uralkodott. Jobb inkább a biztonságos Német-római Birodalomhoz, egy hatalmas egységhez tartozni ahelyett, hogy különutas, ha tetszik unortodox, illiberális politikával egyénieskedünk. Az eredmény, a magyar álláspont akkor sem lehetett kérdéses: a király megvédte az országot, többek között II. Konrád császár betóduló csapataitól.
Külpolitikájában mégis mindig konszenzusra törekedett: ha békén hagyták az országot, ő is a barátságot kereste. Éppen ezért hagyta örökül intelmeiben fiára, Imre hercegre, s utódaira az idegenek tiszteletét. Úgy foglalt állást: az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő. Nem véletlen, hogy ezeket az intenciókat mind a mai napig vallja, képviseli a magyarság. Nálunk befogadóbb, integratívabb nemzet nemigen volt Európában évszázadokon keresztül.
Ám István azt is hozzátette: „amiként különb-különb tájakról és tartományokból érkeznek a vendégek, úgy különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti”. Tehát csak azokat a jövevényeket érdemes befogadni, akik nem elvenni akarnak tőlünk, hanem hozni akarnak valamit. Tudást, az ország fényét emelő tulajdonságokat. Ha van még füle a bevándorláspárti álbaloldalnak a hallásra, a pöffeszkedésről írott királyi szavakat ajánljuk a figyelmükbe.
A külföldiek pöffeszkedésétől ugyanis nemcsak a migránsoknak, hanem brüsszeli és amerikai szponzoraiknak is ideje elrettenni. Velük szemben is meg kell védenünk a valódi sokszínűséget Szent István szellemében a Soros György-féle homogenizáló diktatórikus törekvésekkel szemben, amelyek fel akarják számolni az önálló nemzetállamokat.