Angela Merkel inkább nem kormányozna kisebbségben, jobban szeretné, ha újra urnákhoz szólítanák a németeket, hátha a következő voksolás után kialakuló erőviszonyok azt eredményezik, könnyebben tudja megpuhítani az aprócska pártok vezetőit. Akkor pedig felderül a nap Németország felett, s ezzel az egész Európai Unió is fellélegezhet. Legalábbis ez a forgatókönyv, a helyzetet így is lehet elemezni.
Ha viszont azt nézzük, hogy Nagy-Britanniában kisebbségi kormány működik egy északír párt külső – és nagyon drága – támogatásával, Spanyolországban a király határozata alapján kellett kiírni a választásokat, mert a pártok képtelenek voltak megegyezni a koalícióban, Ausztriában és Csehországban ma is folynak a tárgyalások, utóbbi helyen nyolc párt képviselői ülnek a parlamentben, Hollandia háromnegyed év után tudta összekovácsolni a négypárti koalíció recsegő-ropogó építményét, amellyel senki se lett boldog, Belgiumban a kettős társadalom miatt értelmét veszítette az ország kormányának intézménye, de világrekordot döntött az 541 napon át tartó civakodással, Olaszországban a kormányt vezető személyek mögött ott rejtőznek a népszavazásba belebukott Renzi-kormány tagjai s a kilencvenhárom évesen is roppant erős Giorgio Napolitano, Írországban kisebbségi kormány működik, s készül a brexitre, más kép tárul a szemünk elé.
Eközben minden egyes fősodratú párt és a hozzá kötődő média attól retteg, hogy a populista pártok előretörnek, és felborítják a rendszert.
Ezért tüneti kezelésként a populistákat szapulják, elutasítják a velük való közösködést, s azt gondolják, a populista erők olyan rákos sejtek, amelyek ellen küzdeni kell, kiirtani őket a társadalom egészséges testéből.
Csakhogy a populizmus nem rák, hanem a következetlen, tétova és utat tévesztett vezetés eredménye. Demokratikus eszközökkel nagyon könnyen el lehet jutni a teljes összeomlásig, hogy tálcán kínálja a nagyon jót akaró, de rosszat cselekvő politikai elit a hatalmat a radikálisoknak, mert egyszerűen nem tud mit kezdeni az országgal. Az önmagát egyedül demokratikusnak és kizárólagosnak tekintő pártok vezetői egymás hátát lapogatva sajnálkoznak az ásatag gondolkodású nép butaságán.
Ámde a kormányzás felelősség, s nem uralkodás. A felsoroltak egyike se teheti meg azt, hogy majd holnap megegyezik, hiszen van idő. Németország pedig nem csupán az ott élő nyolcvanmillió emberért felelős, hanem az egész Európai Uniónak példát mutat. Ha csak a cégek tevékenységét, a gazdasági folyamatokat tekintjük, amelyek a koalíciókötés kudarca és a jövő húsvétig csúszó választásokig kivárnak, illetve megrekednek, milliók úsznak el a semmibe.
A mi millióink is, Európa milliói, de ennél sokkal fontosabb a hit csorbulása, amelyet sehol nem lehet kimutatni. Németország stabilitása az EU stabilitását jelenti, hogy a BMW sebességváltója beveszi az ötöst mínusz húszban és plusz negyvenben is.
A demokrácia korcsosulása viszont trenddé vált, a nagyon demokratikus, de őrjítően pökhendi, fennhéjázó és a saját választóitól fényévekre került pártok öncélúvá tették a voksolást, s nem vállalják a kormányzás munkával járó részét.
A győzelmet követő buli mindig hosszúra sikerül, a képviselők zúgó fejjel kóvályognak, s mindig fontosabb a média számára, hány nő, színes bőrű, eltérő szexuális identitású vagy más vallású tagja van a kormánynak, mint az, milyen terveik vannak a jövőre nézve.
A demokrácia nagyon hatékony, ha az embereket nem nézik le a demokratikusnak nevezett erők. Ha viszont lenézik, mint Nyugat-Európa szinte teljes elitje, akkor nem érdemes csodálkozni se a populizmus térnyerésén, se a folyamatos politikai kudarcokon. Weimar? Egy németországi kisváros. Semmi egyéb.