„Hozzászoktunk már a terrortámadásokhoz, de nem hagyjuk magunkat megfélemlíteni, hiszen éppen ezt akarják elérni. Folytatjuk eddigi életvitelünket. Érvekkel, nem fegyverekkel kell legyőzni a radikális iszlamizmust.”Ilyen és ehhez hasonló mondatok szokták elhagyni az éber, megfontolt vezetők száját, amikor terrortámadás sújtja országukat. Utána bejelentik: megemelik a készültségi szintet, fokozzák a biztonsági intézkedéseket, légicsapást rendelnek el Szíriában.
Mintha ez számítana. Mintha az utcára kivezényelt újabb tíz rendőr elrettentő hatással lenne arra az emberre, aki meg akar halni. Mintha a Szíriára zuhanó bombák egy csapásra vethetnének véget az európai terrorizmusnak is. Ezek azonban sajnos csak látszatmegoldások látszatpolitikusoktól. Olyan emberektől, akik rég elvesztették az irányítást az események felett, de ezt nem hajlandók beismerni.
Mi pedig, egyszerű földi halandók, már nem attól rettenünk meg, hogy bomba robban a metróban vagy kamion gázol el ártatlan járókelőket. Hanem attól, hogy a szakmai pályát tévesztett politikusok a tömeges bevándorlás láttán azt mondják, a határokat képtelenség lezárni, a terrortámadás után pedig azt: hozzá kell szoknunk a merényletekhez. Nem. Nem kell hozzászoknunk a terrorhoz. És igen, le lehet zárni a határokat.
Miközben a világ naivabb fele még mindig azon tűnődik, miként történhetett meg a brexit, s hogyan kerülhetett a Fehér Házba Donald Trump, addig Franciaországot szépen, lassan áthatja a nacionalizmus és a protekcionizmus szelleme. Felejtsük el egy pillanatra Marine Le Pent, aki miatt egész Európa retteg, aki ördögi módon gátat szabna a korlátlan bevándorlásnak, és javítaná Franciaország viszonyát Oroszországgal.
Érdemes végignézni a francia elnökválasztás vasárnapi első fordulójában induló tizenegy elnökjelölt programját, és arra jövünk rá, hogy a választópolgárok mintegy fele EU-ellenes, eurózóna-ellenes, elitellenes és antiglobalista politikusra fogja leadni szavazatát. A 19 százalékos eredményre esélyes radikális baloldali Jean-Luc Mélenchon például azt mondta, hogy az Európai Unió „elfojtja az emberek hangját”.
A gaulle-ista Nicolas Dupont-Aignan (4 százalék) úgy véli, Brüsszel úgy veri Franciaországot, mint egy erőszakos férj a feleségét. A nacionalista Francois Asselineau (1 százalék) kampánya során kijelentette: „Ha nem engem választanak, az Európai Bizottság programja fog megvalósulni”. A sort folytathatnánk, és az euroszkeptikus, bevándorlásellenes Marine Le Pen 21-22 százalékát hozzáadva kijelenthetjük: dühösek a franciák.
Elegük van a gazdasági hanyatlásból, a munkanélküliség növekedéséből, a szakszervezetekből, a külföldi termékek dömpingjéből, Németország dominanciájából, Brüsszel diktátumaiból, a tömeges migrációból, a beilleszkedni képtelen közösségekből, a külvárosi zavargásokból, a megszűnni nem akaró terrortámadásokból, az állandó rettegésben éléstől. Úgy érzik, ők a globalizáció igazi vesztesei. Nem véletlen, hogy a brexit után a frexit is egyre gyakrabban emlegetett kifejezés.
Persze Franciaország következő elnökét valószínűleg nem Marine Le Pennek vagy Jean-Luc Mélenchonnak hívják majd. De már az is intő jel lehet az ország és az egész kontinens számára, hogy a választás második fordulójában a franciák 35-40 százaléka egy olyan jelöltre hajlandó szavazni, akit nemrég még szalonképtelennek, antiszemitának, rasszistának is elmondtak, és minden más negatív jelzővel illették.
Emmanuel Macron győzelme után megint fellélegzik majd Európa. Legyőztük a populistákat, mondják majd diadalittasan. Mintha ez bármit is számítana.