Az arab világ ettől lángba borult, és ebből az derült ki, hogy a régi vezetők az igazságtalan, kíméletlen és gyilkos rezsimek élén stabilitást adtak az országoknak. Líbia államforma nélküli, egy katonatiszt irányította politikai nonszensz volt, soknemzetiségű, soknyelvű. Cseppet se demokratikus, csak nevében, de működött.
Szíriának nem is szabadott volna léteznie, annyira mesterséges államalakulat volt. A szigor összefogta a különböző felekezetek tagjait, a nyugati alaviták és a keleti keresztények megtanultak együtt élni a rendszer feltételei szerint. Nem volt csodavilág, messze nem, hiszen választásokról hallani se lehetett, a titkosrendőrség mindent tudni akart és tudott is, a gazdaság pedig akadozva fejlődött, de Szíria létezett, szemben a realitásokkal.
Egyiptomban az elnököt soha nem választották meg, fáraónak csúfolták önkénye miatt. A munkanélküli fiatalokat a hadsereg szívta fel, s minden kairói utcasarkon állt három-négy, szakadt egyenruhás fiatalember, hogy legalább jelenlétükkel elriasszák a gonosztevőket. Mubarak rendszere a hadseregre épült, azzal karöltve vezette az országot. Nem volt polgári és demokratikus, de kiegyensúlyozott volt. Líbia ma nem létezik, csak a térképeken. Martalócok irányítják, a két parlamentje nemrég egyezett meg a közös munkában, nem mintha olyan nagyon komoly befolyásuk volna az ország életére.
Szíria külföldi fegyveres segítségre szorul, gyilkos bandák mészárolják a lakosságot, ki Isten, ki a demokrácia, ki a nemzeti függetlenség nevében robbantva. Egyiptomban pedig lengett egy nagyot az inga, az eddig elnyomott iszlamisták demokratikusan hatalomra kerültek, az országot a tönk szélére vitték, majd az elnököt antidemokratikus módon megpuccsolták. Az inga visszalengett, a hadsereg átvette a hatalmat, majd a vezető marsall levette az egyenruhát, és civilként az ország élére állt, új fáraóként. A titkosrendőrség pedig soha nem volt olyan szorgalmas, mint manapság.
Öt éve őszintén hitte az arab világ, hogy meg lehet változtatni a történelmet, eltörlik a múltat, s a rabszolgahad képes a sarkából kidönteni a világot, senkikből mindenné válni. A forradalmat azonban el lehet lopni, sőt törvényszerű, hogy ellopják. Ez a forradalom természete. Tömegek hisznek benne, de kevesen tudják, hogy melyik úton kell elindulni. Aki tudja, az automatikusan a saját pecsenyéjét fogja sütögetni a forradalom lángján, s ez a pecsenye nem fog mindenkinek ízleni.
A lehetőséget mindenki meg akarja ragadni, de legtöbbször a káosz felé vezetik a népet. Senki sem érti, hogy miért nem sikerült, pedig mindenki jót akar. Csakhogy az ország vezetéséhez nem elég a jóakarat és a változtatás vágya. Magától nem fog kialakulni a rend. Azt meg kell teremteni, fel kell építeni. A befolyásos, de szürke háttérembereket is ki kell fizetni, hogy álljanak a forradalom mellé, távlatokban kell gondolkodni; ezer és egy feltétele van annak, hogy sikerüljön a nagy kísérlet.
Az arab tavasz a teljesen őszinte jóakarat ellenére bukásra volt ítélve, sok ember halt meg a semmiért, sőt azért, hogy az emberek a bőrükön érezzék meg a háborút. Ezek az emberek most, öt évvel az első lángocska fellobbanása után elgondolkodnak azon, milyen felelősség terheli őket. Vajon elrontottam? Igen, én is egy kicsit. Sajnálom én is egy kicsit.