Donald Trump megint olyan helyre nyúlt, ahová a méhész is csak vastag kesztyűvel szokott, de ezúttal még mélyebbre, mint a korábbiakban. A párizsi éghajlatvédelmi egyezség, az amerikai vízumlottó, az UNESCO-tagság – amelyeket egyre-másra mondott fel az amerikai elnök – mind smafu a mostani lépéséhez képest.
Nehéz túlbecsülni Jeruzsálem jelentőségét a világpolitikában. Vagy akár csak azt, mit jelent Izraelnek és a palesztinoknak. Az izraeli himnusz utolsó két sora azt mondja: „Szabad népnek lenni hazánkban / Cion és Jeruzsálem földjén”.
Az Arany Jeruzsálem pedig, amelyet Naomi Semer 1967-ben, a hatnapos háború idején írt, nemcsak világsláger, de afféle nem hivatalos himnusz is lett. Zsidó iskolákban – nem csak Izraelben – magától értetődő természetességgel tanítják, hogy Izrael 1967-ben felszabadította, nem pedig elfoglalta a várost. Egy izraelinek olyan egyértelmű, hogy Jeruzsálem a fővárosuk, mint nekünk az, hogy a miénk Budapest.
De Jeruzsálem nem csak Izraelé és nem csak a zsidóságé. Hanem a palesztinoké és a muszlimoké is – hogy a kereszténységre és szent helyeire most csak azért ne térjünk ki, mert nem részei nemzetközi konfliktusnak. Kevés olyasmi van, ami annyira egységesítené az arab és a muszlim világot, mint al-Kudsz, azaz – arabul – Jeruzsálem, figyelmeztetnek diplomaták.
Al-Kudsz: a vágyott palesztin főváros, az arab-muszlim világ virtuális közepe. Al-Kudsz nevét viseli a többi közt emigráns újság, terrorszervezet, egyetem, palesztin rakéta, sőt tőzsdeindex is. Persze a Jeruzsálemről elnevezett palesztin börzemutató Nábluszban mozog a grafikonon, hiszen az legalább palesztin terület, de vajon hányan akarnák fővárosuknak is Nábluszt? Mondjuk annyian, mint nálunk Budapest helyett Vácot.
Szélsőséges szervezetek máris intifádával, újabb palesztin felkeléssel fenyegetnek. Jeruzsálemben tört ki a legutóbbi két intifáda, és több ezer áldozatot követelt. Közhely, hogy nincs béke az olajfák alatt, de igaz. Most nem a robbantásos merényletek vannak soron, mint régebben, hanem a késeléses, gázolásos támadások, amelyekre egy-egy lepuffantott merénylő a válasz. Egy belátható időn belüli, átfogó izraeli–palesztin békeegyezmény eddig is csak pislákoló remény volt, mostantól már annyi sem.
És maga a béke? Vagy legalábbis a nyugalom? Trump döntései mögött sokszor nehéz racionalitást keresni, de tegyünk mégis egy próbát. Feltétel nélkül Izrael mellé áll, legalább nem képmutató, nem állítja, hogy mennyire együttérez a palesztinokkal (nem érez), nem játssza el a semlegességet (nem az), nem tesz úgy, mintha hozna majd a Jézuska egy átmasnizott csomagban egy békeegyezményt (bocs gyerekek, de nem fog). Béke nem lehetséges – haladunk tovább e logika mentén –, hiszen az alapkérdéseknek nincs megoldásuk, az a megoldás, hogy nem lesz megoldás.
Az 1948-as palesztin menekültek (és leszármazottaik) nem térhetnek vissza őseik földjére, Ciszjordániából és Gázából nem lesz egybefüggő terület, az izraeli telepeket pedig nem fogja kiüríteni senki. Marad az, ami most van. És mindenki kapott valamit Mikulásra: Izrael szaloncukrot, a palesztinok virgácsot.
Fogós kérdés, hogy miért jó mindez Trumpnak otthon. Akar-e egyáltalán indulni a 2020-as elnökválasztáson? Jeruzsálem elismerése Amerikában kétféle szavazóbázisnak imponálhat, az evangéliumi keresztényeknek és a zsidóságnak.
Előbbiek már most is „Trump-ország” lelkes lakói, utóbbiak pedig Trump-szkeptikusak, és legnagyobb számban olyan államokban élnek (New York, Kalifornia), amelyek Trump számára így is, úgy is elérhetetlenek – velük, vagy nélkülük. Mindenesetre nagy politikai kísérlet vette kezdetét. Remélhetőleg véráldozat nélküli.