December első napjaiban rossz emlékű évfordulók miatt vetjük vigyázó szemeinket a határon túlra, különösen Erdélyre.
December 1-je Románia nemzeti ünnepe, 1918-ban ezen a napon nyilvánították ki Erdély Romániához való csatlakozásának szándékát. December 5. a szégyen napjának évfordulója, 2004-ben érvénytelen népszavazás fosztotta meg a határon túli magyarokat a magyar állampolgárság visszanyerésének lehetőségétől, az akkor regnáló kormány szégyentelen, 23 millió román bevándorlóval fenyegetőző propagandájának eredményeképpen. Nem véletlenül időzítik erre a periódusra a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) nagygyűlését, ahol az anyaországi és a határon túli magyar politikai vezetők nemzetstratégiai egyeztetést folytatnak.
December első napjaiban tehát felizzik a magyar–román feszültség. Szijjártó Péter már tegnapelőtt bemelegített: megtiltotta a magyar diplomatáknak és külügyeseknek, hogy részt vegyenek a román nemzeti ünnep protokolláris rendezvényein. A külügyminiszter lakonikusan fogalmazott: a magyar embereknek nincs mit ünnepelniük december 1-jén. Azt hiszem, minden nemzeti érzelmű honfitársam mélyen egyetért ezzel az axiómával, úgyhogy nem is kommentálom.
A Máérten elhangzott beszédében a kormányfő magabiztosan jelentette ki, hogy Magyarország egy győztes csapathoz tartozik, nemrég még megbélyegezték, kritizálták az országot, ám a magyar politika hirtelen a győztesek politikájává vált. A nemzetegyesítést pedig az elmúlt hat év legnagyobb sikerének nevezte: száz évvel a trianoni diktátum után a magyar nemzet egyes részei egymásra találtak. Kritizálta a kisebbségi jogok uniós politikáját és az erdélyi magyarság vezetői és intézményei ellen folytatott román hadjáratot.
Természetesen nyomban elkezdődött az ellenzéki sivalkodás is: újfent a magyar külpolitika apokalipszisét emlegetik. Mondják ezt azok, akik 2002–2010 között megalkuvó külpolitikát folytattak, mert bizony nem igazán emlékezhetünk egyetlen tökös kiállásra sem ebben a periódusban, sem a határon túli magyarok ügyében, sem másban.
Arra viszont emlékszünk, hogy az akkori kormány meg sem próbálta kicsikarni az erdélyi magyar autonómiát, holott Románia uniós csatlakozásánál igen jó fegyver lehetett volna Magyarország vétójoga. De nem, akkor senkit nem kritizáltak, mindenkivel megpróbáltak joviális viszonyt fenntartani, a nagyhatalmakkal, az unióval, a szomszédokkal. És mi lett az eredménye? Semmi. Pontosabban az, hogy Magyarország lekerült a politika térképéről.
Ugyanis kit érdekel egy megalkuvó ország, amelynek kormánya, külügye mindenre csak bólogat, és igyekszik mindenkivel kedélyeskedni? Van valaki annyira naiv, hogy azt higgye, ez eredményre vezet a világpolitika harcmezején? Ugyan! A farkasok küzdelmében a bárányoknak nincs helyük. Becsülete a harcosnak van, nem a nyájaskodó maflának. Éppen ezért eredményesebb a 2010 utáni magyar politika, amely ugyan valóst gondoskodott arról, hogy Magyarország erőt mutasson.
Úgyhogy jól van ez így, méltatlankodjon csak az ellenzék és a román külügy. Románia szinte egy évszázada tiporja lábbal a kisebbségi jogokat, nehogy már nekünk kelljen jó képet vágnunk ehhez! Az erdélyi magyarság a legnépesebb európai kisebbség. Politikai képviselete gyakran a mérleg nyelve az önkormányzati és az országos politikában. Magyarország az egyik legnagyobb befektető Romániában.
Mindez igen komoly erőt jelent, élni kell vele, nem sunnyogni. Minden jel arra mutat, paradigmaváltás történik a világpolitikában, és beérett az eddigi stratégia, a szelek nekünk kedveznek.
Erőt kell mutatni, hogy az unió ne csak a szexuális kisebbségek és a vágóhídi állatok jogaiért agitáljon, hanem az európai nemzeti kisebbségek évtizedek óta orvosolatlan problémáiért is.