Ugyanakkor – ami jár, az jár – visszatetszést kelt, amikor a kiérdemesült exelnök egy haldokló rockzenész elfúló hangján ekképp veszi a szájára Magyarországot és Lengyelországot: ugyan az Egyesült Államoknak köszönhetik a szabadságukat, most Putyin-féle tekintélyelvű diktatúrát akarnak.
Képmutatás lenne azt állítani, fogalmunk sincs, hogyan kerülnek az amerikai exelnök – vagy éppen a jelenlegi döntéshozók – asztalára olyan beszámolók, amelyekből valóban ez lenne kiolvasható. A diplomáciai jelentésekbe ugyan nem látunk bele – hacsak majd a WikiLeaksen keresztül nem –, de számos ilyen elemzés látott napvilágot az amerikai sajtóban: a magyarok eldobják maguktól a szabadságot, diktatúra épül Budapesten.
És fontosabb helyeken is. A Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) és az amerikai külügyminisztérium szponzorálta 2009 novemberében, tehát a magyarországi választások előtt fél évvel azt a Közép-Európára fókuszáló, Washington melletti konferenciát, amelyen többek közt egyes külhoni magyarok, a kétoldalú kapcsolatok ismert kinti formálói, illetve egy magyarországi illetőségű politológus adott „écákat” az amerikaiaknak.
Utóbbiakat az a szándék vezérelte, hogy befolyásolják a térségbeli folyamatokat. Ám ez az erőfeszítésük 2016-ra sem vezetett érdemi eredményre, ezért frusztráltak. Nyilvánvalóan egy másik vezetőt akarnak a budapesti kormányrúdnál látni. Bajnai Gordont például, aki 2009 szeptemberében New Yorkban, decemberben pedig Washingtonban hajolt a földig – imádták.
Bizonyára meg lennének elégedve pártbéli utódával, Szigetvári Viktorral is. Ám az internet a memória gonosz őrkutyája: a keresőmotor a nemrég inszinuatívan megnyilvánuló fiatalemberről legelsőként azt a videót ajánlja fel megtekintésre, amelyen jó étvággyal elfogyasztja az orrváladékát. Innen lesz szép nyerni! – mondhatnánk.
Ugyanis a helyzet az: putyini-e vagy sem, a demokráciának könyvtárnyi irodalma született már, de egyvalami minden kötetben közös: legelőször is meg kell számolni, kire hányan voksoltak. Aztán lehet beszélni minden másról. Amerikában nagyon szeretnek egy kifejezést: ez a „fékek és ellensúlyok”. Miért nem fogja vissza valaki a kormányzatot attól, hogy csak úgy, a kedvére kormányozgasson?
Ám Washingtonban ma a politikai rendszer teljes bénultsága tárul a szemünk elé annak következtében, hogy a republikánus többségű kongresszus folyamatosan keresztbe tesz a demokrata párti elnöknek, aki egy főbírójelölti meghallgatást sem tud keresztülverni; igaz, a transzneműek vécéhasználati jogait illetően jelenleg jobbak a kilátásai. (Nem vicc.) Ez lenne a működőképes modell? A „nem putyini” demokrácia?
Értjük persze, kampány van Amerikában, sok mindent mondanak. Clinton kijelentése is Donald Trumpra való célzásként hangzott el. De ne a mi kontónkra! A fogatlan oroszlánként felesége mellett korteskedő Clinton figyelmébe ajánljuk inkább a következő kampányelemeket.
1. Tájékoztató a Clinton Alapítvány körüli visszásságokról, különös tekintettel M. A. Taylor Clinton Cash című, Cannes-ban szereplő filmjében foglaltakra.
2. Állófogadás Clintonék vidéki szerverszobája előtt; Hillary Clinton külügyminiszterként ehhez kapcsolódva intézkedett, mert lusta volt egyszerre két okostelefont kezelni.
3. Vigasztaló levelek írása a nyugat-virginiai bányászoknak, mert Clintonnak most esett le a fatantusz: ők is választanak november 8-án.
Mi viszont nem, ergo könnyű belénk rúgni.