Sorsdöntő választásra készülnek az Egyesült Államokban. Ez a mondat minden amerikai elnökválasztás előtt elhangzik. A demokrata szamár hősies küzdelemben csap össze a republikánus elefánttal. Másfél évig tartó kampány tartja izgalomban az amerikai népet. Emberek tódulnak a kampánygyűlésekre. Utcai rendezvényeken vesznek részt. Lengetik a csillagos-sávos lobogót. Hamburgert és kólát fogyasztanak. A wurlitzerben felcsendül Bill Haley and The Comets legújabb slágere. Beyoncé koncertet ad. Igazi népünnepély. „Yes, we can” – üvölti az egyik elnökjelölt. „A time for greatness” – harsogja a másik. Amerika újra naggyá lesz. A demokrácia ismét diadalt arat.
Aztán pontosan ugyanott folytatódik minden, ahol az előző elnök abbahagyta.
Az Egyesült Államok ugyanis kétpártrendszerré silányult. Ezzel alapvetően nem lenne semmi baj, ha az a bizonyos kétpártrendszer valójában nem egypártrendszer lenne. Ne áltassuk magunkat: az elmúlt évtizedek demokrata és republikánus párti kormányait a neoliberális gazdaságfilozófia és az agresszív külpolitika jellemezte. A gazdagok és szegények közötti társadalmi szakadék tovább nőtt, a kisebbségek helyzete semmivel sem lett jobb, a gazdasági válság és a hatalmas államadósság ellenére pedig lubickolnak a kormányzat pénzében a bankok és a Wall Street tőzsdecápái. Az amerikai hadigépezet pártpreferenciától függetlenül folytatja kártékony hadjáratát, s bolygatja fel a darázsfészket a világ különböző pontjain, pusztítást és destabilitást hagyva maga után. A borzasztóan idegesítő amerikai diplomácia pedig más országok belügyeibe avatkozva hivatkozik az egyetemesen elfogadott értékekre, miközben magában az Egyesült Államokban sem teljes az egyetértés arról, hogy a koedukált vécék az egyetemesen elfogadott értékekhez tartoznak-e vagy sem.
A konzervatív republikánusok és a liberális demokraták között ma már csak szociális kérdésekben – melegházasság, abortusz – mutatkozik lényegi különbség. A szomorú helyzet azonban az, hogy a Washingtonban helyet foglaló kongresszusi képviselők, szenátorok és kormánytagok a földtől elrugaszkodva, a hadiipar, a gyógyszeripar, a GMO-ipar és más lobbicsoportok vonzásában élve élik napjaikat. Az amerikai politikusok semmivel sem jobbak az európaiaknál. Ha kell, választási körzeteket rajzolnak át úgy, hogy az nekik kedvezzen. Ha kell, busás „alapítványi” támogatásért cserébe közel-keleti uralkodócsaládok kedvében járnak el. Ha kell, egy szempillantás alatt vedlenek át demokratából republikánussá.
A teljes politikai elit hiteltelenné vált, és ezzel az amerikai szavazók többsége is tisztában van. Ezt már a rettenetes Bush-korszak végén is érezték, de a valódi változást ígérő Obama sem alkotott maradandót az egészségbiztosítási rendszer átalakításán kívül. (Megölette persze Oszama bin Ladent, de az al-Kaida helyébe lépő Iszlám Állam ezt hamar elfeledtette velünk.) Nyolc évvel később a komoly sikereket elérő Bernie Sanders és a republikánus Donald Trump érzékelteti a világgal: Amerikában rengeteg az elégedetlen ember, valami nincs rendjén. „Nem hiszem, hogy nagyon jó hírvivők lennénk, amikor a világ azt látja, milyen rosszul mennek a dolgok az USA-ban, mi pedig a polgári szabadságjogokról papolunk nekik” – mondta Trump egy júliusi beszédében, szakítva az amerikai diplomácia intervencionista hagyományaival.
Hogy Donald Trumpból milyen elnök lenne – józan, megfontolt, a tanácsadóira hallgató vezető, netán elszabadult hajóágyú, ahogyan a választási kampány során láthattuk –, nem tudjuk. A gátlástalan washingtoni politikai elit jelképes képviselőjét, Hillary Clintont viszont jól ismerjük, de az ő megválasztásától sem érezzük sokkal nagyobb biztonságban magunkat. Amerika most valóban sorsdöntő választás elé néz. A világ pedig bizonytalan jövő elé.