Jövőbe mutató jellege miatt ugyanis minden politikai szereplő tisztában van azzal, hogy a nevelő-oktató munkában bevezetett bármilyen jellegű változtatás hatása csak évekkel később mutatható ki. Ezért aztán szabad prédának tekintik ezt a társadalmi alrendszert a kockás inges rezsimsöprők éppúgy, mint a tagsággal már alig-alig rendelkező szakszervezetecskék.
Tudják, könnyű fogást találni a kormány legjobb szándékú döntéseiben is, hiszen az itt jelentkező problémák soha nem oldódnak meg egy csapásra. Ezen felbuzdulva a csekély létszámú, ám annál hangosabb alakulatok lózungjaikban ugyanúgy a gyerekekért aggódnak, jó előre bejelentették hát a forró őszt és a nem csituló balhécunamit.
Miközben csökkenhetnek a diákok terhei, új köznevelési intézménytípusokat vezetnek be, átalakul a fenntartás rendszere, módosul a doktori képzés, és további béremelés várható, a zavarkeltésben érdekelt álpedagógusok még mindig óraszámcsökkentésről, kevesebb iskolában töltött időről álmodoznak, és még több pénzt követelnek. Végtelenül szomorú, hogy neveléselméletből le tudott szigorlatozni olyan, akinek tanári hitvallásában nem ez az első mondat: a pedagógus a pedagógiai folyamatban teljes személyiségével vesz részt.
Mert aki ezt belső iránytűjévé tette, annak nincs munkaidő, azt nem kell adminisztratív eszközökkel arra kényszeríteni, hogy a rá bízott gyerekek gondjaival foglalkozzon legalább heti harminckét órában. Az tudja, hogy nem kell ehhez délután is a tanári szobában ülni, millió más formája is van a lelkiismeretes hivatásgyakorlásnak.
A magyar társadalom józanabb fele pedig tudja, hogy az ilyen nagyszerű pedagógusokból van több az iskolákban. Csak ők csendesebbek. Leköti figyelmüket, hogy a legkülönfélébb életkörülmények közül, sokszor halmozottan hátrányos helyzetből érkező, speciális nevelési igények garmadájától szenvedő tanulókból ugyanúgy embert faragjanak, mint ahogy repíteni segítik pályájukon a legtehetségesebb, legszorgalmasabb tanítványaikat.
Tisztában vannak persze ők is a gondokkal, a legfiatalabbak kivételével átélték, ahogyan a szocialista–szabad demokrata kormányok a nemzet napszámosaiból a nemzet hülyéivé tették őket. Évtizedek kellenek, hogy az elhülyítés szocialista oktatáspolitikája végleg kitörlődjön a rendszerből. Mert kétségünk ne legyen, ismét azzal állunk szemben, hogy amivel vádaskodnak a honi balliberálisok – miszerint gondolkodni nem képes, orruknál fogva vezethető bérrabszolgákat akar képezni az oktatási rendszeren belül a kormány –, azt épp az ő dicstelen ténykedésük célozta meg regnálásuk időszakaiban.
Isteni szerencse, hogy az utóbbi időben elindult változás felszabadította a pedagógiai gondolkodást a „nincs kréta, de sok az óra” típusú szellemi restség alól, és ma már azt a dilemmát sem reménytelen feloldani, hogy miközben tananyagcsökkentést követel mindenki, azonnal tüntetni indul, ha az ő tantárgyának óraszámát nyirbálja meg egy elképzelés.
Hosszan lehetne sorolni, mennyi minden vár még átgondolásra, átalakításra, megoldásra a köznevelés rendszerén belül. De egy dolog azért bizakodásra ad okot az idei szeptember elsején is diákoknak, szülőknek egyaránt. A hivatásuknak élő pedagógusok szerint ugyanis oktatási reformok, nevelési koncepciók jönnek-mennek, a lényeg nem változik: a rájuk bízott gyerekeket szeretni kell. A többi jön magától.
Gajdics Ottó