Mindenkinek van legalább egy olyan barátja, akinek kétes hírű barátai vannak, de legalábbis egyikük állítólag elég rossz társaságba keveredett, és ő maga is hajlamos megkérdőjelezhető csínyek elkövetésére. Az pedig az emberen magán múlik, hogy ezt a bizonyos csibészt hogyan kezeli, bánja-e, hogy a társaság része, vagy maga is bizonyos fokig csibész lévén szorosabbra szövi a szálakat. Az államok esetén ez pontosan így működik, azzal a különbséggel, hogy az erkölcsi kérdések a hasznosság mögött háttérbe szorulnak.
Törökország terrorcsoportnak tekinti a Kurdisztáni Munkáspártot, annak számos kisebb-nagyobb leágazását, amelyek fegyverrel harcolnak saját államukért, valamint kiterjedt befolyási övezetükben működő üzleteikért, többek között Ankara ellenében, török területen. A kurd fegyveresek egy része viszont szívélyes viszonyban áll például az amerikaiakkal, akik roppant hatékonynak tartják a gerillákat. A kurd pesmergák segítségével győztek Észak-Szíriában az Iszlám Állam ellen, ennek keretében a kurdok stratégiai pozíciókat foglaltak el olyan vidékeken, amelyek a saját szempontjukból fontosak, a saját harcuk sarokkövei, de a törökök számára ez vérlázító.
Amerikának a helyzet megfelelő, biztonsági zónát alakítana ki a török–szíriai határ mentén, amely innen nézve valóban biztonsági, a túloldalról pedig egy ellenséges fegyveresekkel telitömött bástya.
Franciaország aggódva figyeli az eseményeket, amelyek annyira közel esnek az ő szívének oly kedves vidékekhez, és a terrorizmus elleni nemzetközi harc kártyáját az asztalra csapva követeli a világ népeinek összefogását, pontosan tudva, hogy az említett harc csak lózung, amelyet a fenntartható fejlődés, a kölcsönös tisztelet és a klímaváltozás elleni küzdelem mellett szokás mondani, mert roppant szépen hangzik.
Ahogy az Iszlám Állam elleni fellépés is varázslatosan sokrétű, hiszen a kétes hírű barátok több gúnyát is fel tudnak venni, a szakállat leborotválni tíz perc, és máris mérsékeltté válik az egykori fanatikus gyilkos. A kérdés nem az, hogy ő változott-e, hanem az, hogy valaha fanatikus volt-e, amikor szakállasan védte Rakkát, esetleg olyan zsoldos, aki rossz társaságba került, és épp itt adtak neki munkát. Létezik-e az Iszlám Állam, vagy minden fontos szereplőnek van egy kicsi Iszlám Állama, amely csak a piszkos munkára szegődött állami szereplők megkülönböztető neve, mondjuk adózási okokból, profiltisztítás végett létrehozott alegység a hadseregen belül?
A vérző Közel-Keleten egyetlen olyan szereplő sincs, aki ne tudná észérvekkel bebizonyítani, hogy neki van igaza, csak a többiek emberi romlottsága miatt nem tud békét hozni a földre. Emiatt az összes, a „valódi igazság” birtokában levő állam és majdnem állam a létező összes gazemberséget hajlandó végrehajtani, mert a háború ilyen műfaj, ott az erősebb győz, az erkölcsök cseppet sem számítanak. A végső cél pedig – minthogy üzleti vállalkozásról beszélünk – a profitmaximálás, azaz a lehető legkisebb befektetéssel a lehető legnagyobb nyereségre kell szert tenni, hitelből felfegyverezni olyan embereket, akik nagyon olcsón viszik vásárra a bőrüket olyan emberek ellen, akik szintén keveset kérnek a vérükért.
Az egészet lehetőleg ott kell lejátszani, ahol amúgy is mindenki rosszul él. Egy kősivatag romos házai között olcsóbb és veszélytelenebb lövöldözni, mint Los Angelesben, Moszkvában, Isztambulban vagy Párizsban.
Ha pedig valami ordító bűnt követ el valaki, akkor mindig lehet azt mondani: őt én nem ismerem, a barátom hozta, de azt a barátomat igazából sohase kedveltem annyira.
Mert én tiszta vagyok, de mindenki más bűnös.