Barnaingesek masíroznak a Stephansdom előtt? Betörik a libanoni falodák ablakait a felajzott tömegek? Wienerschnitzelt követelnek kebab helyett? Kötelező lesz a bőrnadrág viselése? Éjjel-nappal DJ Ötzi-slágereket harsog majd a rádió? Rendőrállamot vezetnek be? Persze bekövetkezhet mindez, de nagyobb az esélye annak, hogy Elvis él.
A The New York Times, a The Guardian, a Le Monde és a hasonlóan hiteles napilapok legszívesebben azt hitetnék el naiv olvasóikkal, hogy a civilizáció véget ért Európa egyes országaiban. Barbár világ van, gulyáskommunizmus, keleti nyitás. Nem mi mondjuk – állítják –, hanem a Standard & Poor’s, a Transparency International, a Riporterek Határok Nélkül. Márpedig ők tévedhetetlenek. Azt is magabiztosan prédikálják ezek a tárgyilagos és mindig pártatlan újságok, hogy mindezért egy ember a felelős. Igen, a magyar miniszterelnök. Orbán Viktor illiberális államot épít, összekacsint a Jobbikkal, a keresztény gyökereket az LMBT-jogok elé helyezi. Putyin, Erdogan, Kaczynski – ők is mind egy tőről fakadnak. Terjesztik a fertőt.
Amit a nyugati lapok nem tudnak, vagy nem akarnak tudomásul venni, az: ennél sokkal bonyolultabb a képlet. Ausztriában egy megfáradt politikai rendszert utasítottak el a választópolgárok, ami nem feltétlenül a szélsőjobboldali Norbert Hofer vagy a zöldpárti Alexander Van der Bellen érdeme. Sokkal inkább a regnáló pártok kudarca. Az elnökválasztás első fordulójára kell visszatekintenünk, hogy emlékeztessük magunkat: a bécsi politikát a második világháború óta uraló két párt, a szociáldemokraták és a jobboldali Néppárt két jelöltje a szavazatok összesen 24 százalékát szerezték meg.
Az osztrákok megunták a kétpártrendszert. Megelégelték azt, hogy a konzervativizmus és a szocializmus Ausztriában eggyé vált. Elegük lett abból, hogy az egyik ősz hajú hivatalnok helyére egy másik ül a kancellári székbe. A megbízható szociális ellátórendszer sem a régi, emelkednek az adók, rekordmértékűre nőtt a munkanélküliség, kelet-európai munkavállalók özöne zúdul az országba, több tízezer bevándorló rekedt a menekülttáborokban. A világ rendkívül gyorsan változik, a bécsi vezetők azonban egy helyben ragadtak.
Abban talán igazuk van a nyugati lapoknak, hogy a radikálisabb nézeteket valló mozgalmak ma nagyobb népszerűségnek örvendenek, mint valaha. Nincs ma már olyan ország Európában, ahol ne erősödött volna meg egy szélsőjobb- vagy baloldali párt. Hiába példálóznak egyesek ma is Magyarországgal – és írnak arról manapság is (!), hogy Budapesten masírozik a Magyar Gárda –, nem titkolhatják el örökre a német AfD, a brit UKIP, a francia Nemzeti Front, a Svájci Néppárt, a Svéd Demokraták vagy a holland Szabadságpárt létezését. Ők valóban egy tőről fakadnak. Ők valóban veszélyeztetik a brüsszeli bürokraták és a régi politikai rend hatalmát, illetve az Európai Unió egységét. Nem Orbán Viktor vagy Jaroslaw Kaczynski.
Arról pedig nem is beszéltünk, hogy milyen óriási társadalmi változásokon megy keresztül a nyugati civilizáció legékesebb gyémántja, az Egyesült Államok, ahol a novemberi elnökválasztáson a jobboldal jelöltje egy modortalan, harsány és kirekesztő üzletember, a baloldalé pedig egy erőszakos, szavahihetetlen és a korrupt gazdasági elitbe mélyen beágyazott politikus asszony.
Mielőtt bárki a magyar vagy az osztrák politikai rendszert szapulná, nézzen kicsit körül a saját háza táján!