Vannak csodálatosan időrabló számítógépes játékok, amelyeknél a feladat különböző birodalmak felépítése. Az egyik karakter házat épít, a másik halászik, a harmadik pedig ül a padon, ha hagyjuk, s nem küldjük el fát vágni. Ha sikeresek vagyunk, a parasztok sok búzát tudnak begyűjteni a magtárba, abból veszünk fegyvereket meg követ, és hiphop, nyertünk, miénk a világ. Nyertünk.
Az ENSZ szakértői és a tagállamok képviselői vagy sokat játszanak ilyesfajta játékokkal, és elhiszik, hogy az egyszeri ember klikkelésre elkezd értelmes tevékenységet folytatni, vagy ravaszabbak a rókánál. A Svájc és Mexikó által lefektetett alapelvek ugyanis csak a valóságot nem veszik figyelembe, de a manapság divatos lózungok egész tárházát elénk tárják.
Természetesen az elvek egyike se utasítható el, hiszen az emberi méltóság valóban alapvető érték, amelyet sárba tiporni gyűlöletes dolog. Az ENSZ azonban a migrációs válságot amolyan természetes folyamatként fogja fel, amelynek keretében a sok millió ember A országból B országba költözik, hömpölygő áradatként, ezt a helyzetet pedig alapvetően tüneti kezeléssel kell orvosolni.
Vagyis az országok voltaképp tökéletesen alkalmatlanok arra, hogy bármi módon befolyásolják az emberek mozgását, a megérkező tömegeket pedig úgy kell kezelni, ahogy az említett játékokban, kalapácsot adni a kezébe vagy kaszát, a B ország helyett az F is pontosan ugyanolyan jó, a szóban forgó emberek pedig munkaerőként fognak megjelenni az adott statisztikákban. Ehhez pedig fel kell használni azon szervezetek bölcsességét és szakértelmét, amelyek amúgy is ezzel foglalkoznak.
Láttam már elég farkast báránybőrben. Görögország egy aprócska üdülőszigetén van egy pici szálloda, amelynek vezetője, állítása szerint, a migrációs válság kezdete óta több mint száz ilyen embermentő-jogvédő szervezet képviselőjével találkozott személyesen.
Voltak olyanok is, akik a megérkező ismeretlenekkel lefotózkodtak, felrakták a Facebookra a felvételt, hozzátették a számlaszámukat, majd elmentek. Mások konkrétan az embercsempészekkel együttműködve játszották el a bárányt, tudták, mikor jönnek a migránsok, hol kötnek ki, hogy a legjobb fotót elkészíthessék.
Minden ilyen válság idején megjelennek a szerencsevadászok, háttérbe szorítva a valóban segíteni akaró csoportokat. Ők azonban soha nem fognak reflektorfénybe kerülni, mert nincs idejük arra, hogy politizáljanak és harácsoljanak.
Az ENSZ javaslata azt szorgalmazza, hogy ezek a farkasok őrizzék a nyájat, mert lám, a báránybőr megtette a hatását. Persze hogy megteszi, hiszen az ügyes farkasok ügyesen viselik a nem rájuk teremtett gúnyát, csak azok buknak le, akik nem dolgoznak eleget a fizimiskájukon, s kilóg a szőrös mancsuk.
A tervezetben az is szerepel, hogy a migránsoknak elő kell segíteni a származási országukba való méltóságteljes visszatérést, a társadalomba való visszailleszkedést. Ismét csak olyan tömegekről van szó, amelyek elhagyták otthonukat, végigvándoroltak a fél világon, abban reménykedve, hogy valahol máshol sokkal jobb körülmények várják.
A gazdag országok pedig elvben olyan programokat indítanak, amelyek alapján bebizonyosodik, mégis jó hely az a Gambia, ahonnan eljöttek. Mondjuk valami helyi projektet támogatnak, a korrupció persze Európában és Afrikában is megszűnik, a pénz nyomán kizöldell a sivatag, s a Madridban mosogató srácok hamarosan újra átölelhetik a nagymamát Banjulban.
A játékokban tényleg így működik. De az csak szórakozásra való. Az emberi élet teljesen más. Tegyük hozzá, szerencsére.