Vigyázó szemeinket vethetjük akár Párizsra is, vagy Bécsre, Hágára, Londonra, ha azt akarjuk látni, hogy a megszokott, békés, prosperáló és elegáns Nyugat-Európa hogyan fordult ki önmagából, és hogyan estek ki a ritmusból a vezető politikusok. De mivel az Európai Unió alapvetően német találmány, legjobb, ha Berlint figyeljük, ahol a maratoni hosszúságú választási év legalább olyan fordulatokkal kecsegtet, mint a mindennél hisztérikusabb amerikai kampány. Angela Merkel, Németország kvázi örökös kancellárja, aki a maga képére és hasonlatosságára alakította át hazáját, váratlanul igazi kihívóra lelt Martin Schulz személyében.
A nemzet és Európa, sőt a világ Muttija, aki maga a megtestesült modern Németország, hirtelen közvélemény-kutatásokat kénytelen vizsgálni, hogy valóban veszélyes-e rá nézve az alulművelt eurokrata, vagy kifullad a kampánya, mielőtt elkezdődhetne. A pszichológia ismeri a jelenséget, az újdonság mindig vonzó: Schulz bármennyire is ódivatú, mégse Merkel, így sikerülhetett két hét alatt 10 százalékot gyűjtenie a Német Szociáldemokrata Pártnak. Ez bizonyos körökben, bizonyos embereknek riasztónak hat, a megingathatatlan kancellár asszony közelgő végét jelzi előre. Szeptember viszont nagyon messze van, addig számos fordulat történhet a jelöltek és pártok életében, a nemzetközi politika sem békés manapság, és akkor még nem is beszéltünk a nagykoalíción kívül eső pártokról, amelyek a Merkel-féle Németországban páriák ugyan, de azért léteznek, még ha taktikai okokból partvonalon kívül is tartják őket.
Ha Angela Merkel ezt a csatát elveszíti, érdemes elgondolkodni azon, vajon merre tart Európa, és szabad-e emberek és országok sorsát olyan politikusokra bízni, akik elsősorban magukat tolják előtérbe, a felelősséget pedig soha nem vállalják. Ebben az esetben Merkel zárójelbe teszi azt a tizenkét évet, amelyet a kancellári székben töltött, mert nem képes a válság idején megfelelő módon reagálni, csak bízik abban, hogy minden rendben lesz. Ha a német kancellár sikerrel veszi az akadályt, legyőzi a vele szimbiózisban uralkodó SPD-t, és azt is megoldja, hogy az folytassa a kormányzást koalíciós partnerként, akkor a stabilitásért feltétlenül elismerés illeti, ám ez a Mutti-rendszer egyre kevésbé demokratikus és egyre kevésbé rugalmas, és feltétlenül bukásra van ítélve. A politika világában nem lehet a pillanatnyi helyzet változása miatt először Magyarországot nácizni, bírálni, fintorogni, majd nem sokkal később pontosan ugyanazt mondani, mint a magyar kormányfő. A tömegeket befogadó Merkel mosolyoffenzívája egykor roppant népszerűvé tette a „szabad világ” vezetőjét, majd a sorozatos terrorakciók és fenyegetések miatt elfogyott a lelkesedés, lehervadtak a mosolyok, az újdonság izgalma helyett a félelem költözött az emberekbe. Merkel pedig az új évben nem szelfizik senkivel, hanem a kitoloncolás fontosságát harsogja.
Ne keressünk ideológiát emögött, hiszen most sincs, és akkor sem volt, amikor megjelentek az első migránsok a határokon. Népszerűségről és befolyásról szól a viszály, a migránsok csak eszközök ehhez; ha egymillió embert kell befogadni, és jól csengő jelszót találunk hozzá, abban a helyzetben megéri eljátszani a világ Muttiját. Az idei azonban választási év, a kimutatások szerint a közhangulat megfordult, így a mosolygós anyukáét az eltökélt vezető imázsa váltja fel, hátha elhiszik a választók, hogy ez az igazi arca. Pedig nincs arca, ahogy Schulznak sincs, csak ideiglenesen olyan maszkot vesznek föl, amely a szépen előre megkomponált arckifejezést mutatja a tévén.
Európa vezető hatalmáról van szó, a legliberálisabb demokráciáról, ahol mára minden választási lehetőség illúzió.