Európa a múlt, a jövő Ázsiában és Afrikában születik, a szemünk láttára, csak tudjunk odafigyelni, amíg saját elmúlásunkat siratjuk. A miénk volt az elmúlt ezer év, jó volt, szép volt, véres volt és sikeres volt, de óhatatlanul vége, mert lelassultunk, elkényelmesedtünk, nincsenek gyerekeink, a tévénken háromszáz csatornából választhatunk, az autóink előbb tárgyalnak a szerelőnk számítógépével, mint velünk, a hűtőszekrényünk maga vásárolja meg a napi betevőt, ötéves gyerekeket szexuális irányultságuk megvallására kényszerítünk, át- és visszaműtjük őket, megkérdőjelezünk mindent, tudunk mindent, kinevetünk mindent. Megöregedtünk, mi, európaiak. Afrika és Ázsia pedig fiatal, s tenni akar.
Persze mi is hatunk rájuk, hiszen nekik is van tévéjük, még ha nem is olyan szép parkosított a városuk, mint a miénk, és nem jön kétpercenként a villamos, mint errefelé. Ázsia szegényei a sokkal zöldebb füvet keresik, az pedig Európában nő, és Afrika szegényei is azt látják a tévében, az internetes oldalakon, hogy az az európai világ egy csoda. Nem lehetőségek vannak, hanem kényelem, puha ágy, laza erkölcsök. Ideális terep egy olyan embernek, aki bele akar ülni a jóba. Aki meg akar dolgozni a sikerért, az általában marad, hiszen jól tudja, Európa pontosan olyan hamisan csillogó ékkő, mint minden hasonló, messziről zöld és gazdag, benne élni viszont cudar is lehet, hiszen más a nyelv, más a kultúra, hideg is van, no és az az említett ezer év is sokat nyom a latban egy afrikainak. Bangkok, Kuala Lumpur, Sanghaj, Hanoi őrült ütemben fejlődik, és eközben kitermeli azt a népességet, amely nem fog tudni elhelyezkedni, hanem elcsábítja Európa.
A nagy épületek ugyanis nem így omlanak össze. Csak repedeznek egy kicsit itt-ott, letörik a szobor orra, kinyújtott keze, nehezebben csukódik az ajtó. Mire a falak is remegnek, addigra már nem lakik benne senki, csak azok, akiknek már úgyis mindegy, és addigra senki se akar beköltözni az épületbe.
Ma Európa kicsit ilyen, kijavíthatatlan, megváltoztathatatlan, felrázhatatlan, épp amiatt, mert megszoktuk a kulturális és katonai elsőségünket, és elfogadtuk, hogy ez az egység atombiztos. Isten óvja a királynőt, de ha a lakosság nagy része nem tudja, ki is az említett isten, és milyen jogon ül azon a trónon a királynőnek nevezett egyén az adófizetők pénzéből, akkor az ima nem segít. Vannak persze olyanok a ma még létező Nagy-Britanniában, akik tudják, hogy kit neveznek a himnuszban istennek, de ők arabul szokták megnevezni, és senki se kérdőjelezi meg, hogy szükség van rá, miként a levegőre vagy a napsütésre. Jó lenne visszatérni a régi erkölcsökhöz, a régi gondolatokhoz, a régi hagyományokhoz, de ezek ugyanolyan csalókán csillognak, mint a távoli világ szegényeinek és kalandorainak Európa. A régi dolgok nem fognak visszatérni, nem élhetünk 1903-ban.
Ahogy elfogadtuk az elektromos áramot, a gyerekmunka beszüntetését, az emberi jogokat, a fertőtlenítőt, az antibiotikumokat, a hírközlést, az autót és az automata mosógépet, úgy el kell fogadnunk, hogy a mi utunk ide vezetett, és közös felelősségünk, hogy innen ne az összeomlás következzen.
Vannak rá eszközök, előremutató gondolatok, racionális módszerek, amelyek nem a múltba merengés és kesergés kedves elegyét használják fel, és nem arra alapoznak, hogy mi vagyunk a világ közepe, s majd kifizetjük. Nem mi vagyunk a világ közepe, csak magunknak, ha még tudjuk, milyen az, európainak, magyarnak lenni. Akkor viszont elengedhetetlen, hogy saját magunkat megvédjük, fejlesszük, javítsuk, és ne másoknak mondjuk meg, miként is kellene élni.